„A folyamatosan pusztuló és újjászülető, örökké fiatal és megállíthatatlan élet olyan, mint egy földön álló létra, mely egyre feljebb nyúlik, egészen a csillagok birodalmáig.“

                                                                H. G. Wells

Kevés olyan dolog van, ami annyira képes megmozgatni az ember fantáziáját, mint a körülöttünk elterülő végtelen világűr. Az ember talán egyszer képes lesz az igája alá hajtani a Földet, de minden alkalommal, mikor felnéz a csillagos égre, kénytelen lesz szembesülni azzal a ténnyel, hogy fajunk csupán egy apró porszem az univerzum egészéhez képest. Ez a tudat egyrészt alázatra tanít, másrészt hihetetlen kíváncsiságot szül.                                         

Nem véletlen, hogy számos könyv, novella és film foglalkozik a világűr felfedezésével, s az sem meglepő, hogy ezek között igen gyakoriak a horror felé hajazó történetek. Hiszen maga az alaphelyzet – egy magányos űrsiklóban száguldani az ismeretlen felé, ezernyi veszélynek kitéve, teljesen önmagunkra utalva – elképesztő feszültséggel telített. Erre a toposzra épít a következőkben bemutatásra kerülő novella is. 

John Wyndham szerzeménye, a Túlélni (Survival), nem egy mai darab, 1956-ban íródott. Ennek ellenére nem vesztett aktualitásából, mivel olyan problémával foglalkozik, ami nem igazán függ az azóta végbement technikai fejlődéstől. Mint minden jó horror, ez is az emberi természet legsötétebb ösztöneire épít, azon töpreng el, meddig képes elmenni egy emberi lény azért, hogy életben maradjon. A novella magyarul a Sci-fi klasszikusai sorozat Álmok a jövőről című kötetében található (melyről korábban már írtam itt), ez az első írás a könyvben. Erős kezdés, mit mondjak. 

Az alaptörténet egyszerű: egy űrhajó indul a Marsra, hogy ott különböző kutatásokat végezzen. Csupa kemény, edzett férfi és egyetlen nő – Alice. A novella azzal indul, hogy a kilövés előtti utolsó percekben az anya még mindig arról győzködi a lányt, hogy most még meggondolhatja magát, hiszen a Mars nem egy nőnek való hely. Alice nem hallgat rá, az űrhajó elstartol. Vágás. A pilóta és a navigátor arra készül, hogy apró korrekciót hajtsanak végre az űrhajó pályáján, közben jókedvűen azon poénkodnak, hogy ugyan miért követi egy ilyen törékeny nő a férjét a Marsra. A navigátor arcáról lefagy a mosoly: a hajtóművek nem reagálnak. A következő jelenetben azt látjuk, ahogy a kapitány megpróbálja elmagyarázni a hajó legénységének: az egyetlen esélyük, ha Mars körüli pályára állítják az űrhajót és megvárják a Földről érkező segítséget. Csakhogy ez időbe fog telni. Sok időbe. 

A legénység – tizenhét férfi és egy nő – több mint három hónapig sodródik tehetetlenül az űrben. A fejadagok minimálisak, s az élelem így is egyre fogy. A fizikai kimerültségnél csak az idegi megterheltség veszélyesebb. Pár szerelő megpróbálja űrruhában megjavítani a hajót, de a kísérlet tragédiával végződik. A holttesteket a fagyasztóban helyezik el. A kapitány helyzetén nem segít az sem, hogy Alice közli vele: gyermeket vár, ezért követeli a halott szerelők fejadagját. Azt hinnénk a helyzet már nem lehet rosszabb, de ekkor érkezik a navigátor, hogy közölje a kapitánnyal: a fagyasztóban lévő hulla egyik lába eltűnt. 

Wyndham novellája zseniálisan van felépítve. Komótosan indul, az elfojtott feszültség csak lassan növekszik. A tragédia után már érezzük, hogy valami nagyon rossz fog kisülni a dologból, de a történetvezetés miatt nem tudunk felkészülni a következő csavarra. Wyndham jeleneteket tár elénk az utazásból, az elbeszélés szaggatott, sok a kihagyás. A fantáziánkra bízza, mi történhetett a két jelenet között s ezzel eléri, hogy beleképzeljük magunkat az űrben sodródó, éhező és feszült utazók bőrébe. A civilizáció máza fokozatosan hullik le róluk, s a befejezés elég megrázóra sikeredett. Csak erős idegzetűeknek.