Pin... (1989)

Rendezte: Sandor Stern

A rendező neve ne tévesszen meg senkit se, Kanadában született 1936-ban, szóval nem mondanám biztosra, hogy magyar, de ez nem is annyira lényeges. Ami viszont az, hogy ez volt az egyetlen olyan filmje, ami nem direkt televízióra szántak, hanem bizony a mozivásznat is megjárta. Egyébként a horror terén még az Amityville 4 is az ő nevéhez fűződik.

Sajnos a történetet muszáj lesz kissé spoileresen felvázolnom, mert nem szeretném nagyon körülírni, meg kacsintgatni, hogy "majd meglátjátok úgyis".

Az alapszituáció: gazdag kertvárosi család két gyerekkel. A szülők roppant szigorúak. Apuka orvosként állandó jelleggel a gyermekek elméjének pallérozásával foglalatoskodik, míg az anyuka meg egyszerűen bakterofób. A minden téren való tisztaság és a karriercentrikusság  szelleme körbelengi a fészküket. Élmény lehet így felnőni, nem? A nevelés hatása teljesen másképp mutatkozik meg a két testvér életvitelében. A srác bezárkózott lesz, aki nem tud normális kapcsolatokat kialakítani, míg a lány egyszerűen már 15 évesen befogadóképes lesz a f*sz iránt.

A fiúnak akad azért egy barátja, igaz, ez egy orvosi szemléltető bábu, tudjátok, aminek nincs bőre se, csak hogy láthasd "magadat" belülről. Ráadásul még beszél is! Már-már ijesztően kellemes, nyugodt hangon. Bevallom én voltam a naiv, amikor elsőre nem esett le, hogy ez mind apuci hasbeszélő tudományának köszönhető. Kár, lett volna valami plusz abszurdum a filmben.

A történetnek a gerincét a  -már időközben felnőtt- csávó és baba között létrejött "kapcsolat" képezi. Ami odáig fajul, hogy tesz rá műbőrt, meg parókát, sőt, még egy elektromos kerekesszéket is kap. Mondanom se kell, hogy ő maga is el kezdi a "barátját" megszólaltatni, ugyanazon a rémisztő hangon. Természetesen teljesen bekattan, a szociopaták díszpéldányává növi ki magát, akinek egyetlen kapaszkodója a szeretett kishúga. Őt meg persze igyekszik minél jobban a magáénak tudni, ismerjük ezt a típust.

A film tele van nagyon jól eltalált párbeszédekkel és rengeteg feszültséggel. Vért mérsékelten kapunk, mivel ez alapvetően egy pszichoterror, de azok közül az egyik legjobban sikerült. Az atmoszférát remekül eltalálták, kár, hogy a színezés elég halványra és élettelenre sikeredett, ami semmilyen irányba nem tudott elmozdulni. Az operatőri munka egész jó, itt valóban hatásos a E/1 nézet.

A színészek jól alakítják a szerepüket, legtöbbjük egész szép karriert futott be. Erre remek  példa David Hewlett, akit többek között Kockában láthatunk még, vagy Terry O'Quinn, mint a Lost kopasz csávója (és a '87-es Mostohaapa címszereplője). Szóval tehetségben nincs hiány, ami szükséges is, hiszen felszínes alakítások nélkül ez a film kissé unalmas lenne.

Tetszett még  a szexualitás átvitt értelemben vett megjelenítése, mint a szabadság keresése, ami megjelenik mindkét fiatalnál, csak más és más helyzetben. De a babával történő aktus is eléggé betegre sikeredett, már csak ezért is érdemes belepillantani.

Egyedül a film lezárásával nem vagyok kibékülve, mert az egyik fele banális és erőltetett, a másik pedig kiszámítható. Ez utóbbit már megfejelték a kezdéssel is, ami szerintem egy teljesen felesleges jelenet volt. Ezzel szemben a szülők autósjelenete viszi a prímet feszültségkeltés terén.

Lényegében ez egy nagyon jó film, legalábbis annak mindenképpen, aki inkább a kevésbé szaftos, ám jó történettel megáldott thrillerekért van oda.

A cím egyébként ebben a kontextusban nem "szeget" jelent, hanem a bábú nevét, ugyanis Pinokkió után kapta ezt a kvázi "becenevet".

Értékelés: 8/10