Pontosabban belga-francia-luxemburgi koprodukciós alkotás, de ne szőrözzünk. A lényeg azon van, hogy ha hihetünk az előzetesnek, akkor egy tisztelgést látunk majd a műfaj előtt, természetesen francia újhullámos köntösbe burkolva, aminek mi csak örülhetünk.

A történetről egyelőre csak annyit tudni, hogy egy férfi arra megy haza, hogy eltűnt a felesége. Aztán hirtelen egy megelevenedett rémálomban találja magát. Az előzetes nagyon meggyőző és nem hiszem, hogy ezúttal becsapnak majd minket.

A L'étrange couleur des larmes de ton corps (The Strange Colour of Your Body's Tears - avagy szabadon fordítva A furcsa színei a tested könnyeinek) egy jól összeszökött író-rendező páros, Hélène Cattet és Bruno Forzani műve. Itt megjegyezném, hogy már maga a cím is könnyet csal az egyszeri giallo-rajongó szemébe. A blogon már láthattuk egyik rövidfilmjüket, a The ABCs of Death-ben, övék volt a kissé sajátosra sikeredett "O". De első nagyjátékfilmjük, az Amer is szintén egy neo-giallo, amiről majd próbálok beszámolni, csak tessék rá majd emlékeztetni.

Ezúttal csak két kerülendő alkotásra hívnám fel a figyelmet. Nincs türelmem megvárni, amíg összegyűlik egy nagyobb adag trágya.

Husk (2011)

Rendezte: Brett Simmons

A blogon már nem egy After Dark Fest filmmel volt dolgunk, azonban ez egy különleges darab, mert ezt a szervezők hozták össze. Ami önmagában örvendetes dolog, hiszen rajongók készíthettek el egy horrort, hát ki ne vágyna erre? Nagy kár, hogy a lelkesedéshez nem párosult tehetség is.

A kukoricatábla valahogy önmagában horrorisztikus, hiszen az ember nem lát ki belőle és könnyen el is tévedhet. Pláne, ha figyelembe vesszük az olyan műveket is, mint az azóta több részt is megélt A kukorica gyermekeit is (na jó, ez talán nem a legjobb példa, de értitek). A helyszín ugyanolyan kukoricás, aminek a közepén van egy elhagyott házikó. Néhány fiatal egy autóbaleset következtében betéved, de a kijutás persze már nehezebb.

Ez egy amolyan szellem-sztori akar lenni, ahol a kísértetek manifesztálódnak, méghozzá madárijesztő formájában. Egyébként a madárijesztő, mint olyan, már önmagában egy félelmetes dolog, aminek a megítélésén még Az Óz, a csodák csodája se tud segíteni. Tehát a főszereplőink elkezdenek hullani, majd egy-egy hátborzongató jelenet kíséretében ilyen varjú-űzőket kreálnak magukból. Ezt úgy tessék elképzelni, hogy egy szobában maszkot varrnak maguknak és szögeket vernek a saját ujjaikba. A film egyetlen pozitívumai ezek a jelenetek, amik tényleg képesek a frászt hozni az emberre. Sajnos a körítés már sablonos és unalmas. A háttértörténet meg bibliai, vagyis kb. olyan régire vezethető vissza.

A francia horror filmek nálam instant megnézendőek, még akkor is, hogy egyre több, kifejezetten rossz filmet látok tőlük. Na de most végre felcsillant valami. Négy film, négy teljesen különböző műfajjal.

Rubber (2010)

Rendezte: Quentin Dupieux

Ennél elborultabb filmet nehezen lehetne találni. Ugyanis itt a középpontban egy életre kelt gumiabroncsról (!) van szó, ami ráadásul rendelkezik egyfajta pszichokinetikus képességgel. Konkrétan az "akaratával" robbant szét kisebb dolgokat, mint pl. az emberei fejet. Ráadásul ezt ő nagyon is élvezi, így kedvére öldököl. Nos, ha ez nem lett volna elég formabontó, akkor meg kell említeni a film másik abszurditását, a közönséget. Ugyanis az abroncs tetteit egy kisebb tömeg követi egy dombról, távcsövekkel felfegyverkezve. Ők tehát a látottakat filmként élik meg, amiről egy bizarr pillanatban kiderül, hogy tényleg nem a valóság.

Ez kérem a szatírák csúcsa. Egyrészt már a kezdéskor jön az egyik szereplő, aki közli velünk, hogy a látottak a "mert csak" szellemében fognak történni. Hiszen rengeteg klasszikusban vannak olyan momentumok, amire nem kapunk kielégítő válaszokat, be kell érnünk a "azért mert csak" válasszal. Az már más kérdés, hogy erre a jelenségre enyhén szólva is nem a legjobb példákat hozzák fel. Mindenesetre a lényeget értjük, ezzel pedig a Rubber legitimizálta magát minden zavarba ejtő kérdés felől. Így nem is kell megmagyaráznia az alaphelyzetet sem, amit amúgy se lehetne úgy Isten igazából. Sajnos azonban egy egész estés filmet erre nem igazán lehet felépíteni, még akkor se, ha kifejezetten ez volt a cél. Hiszen, ha túl sok a kérdés, akkor a nézőnek egyszerűen megzápul az agya.

Most bevezetőként hivatkoznom kéne az eddigi francia filmekkel foglalkozó posztokra, de ehhez most nincs kedvem, ráadásul alul ott vannak a címkék, csak rájuk kell kattintani. Úgy, hogy inkább gyorsan vágjunk is bele, mivel ismét három mű lesz terítéken.

1. Saint Ange / House of Voices (2004)

Rendezte: Pascal Laugier

Kezdjük ezzel, tekintve, hogy itthon is kiadták DVD-n. Továbbá ugyanaz rendezte, aki a fenomenális Mártírokat is. Így mondhatni kötelező volt megtekintenem.

A történetről igazából nem lehet sokat írni: egy terhességét titkoló lány ápolónak jelentkezik egy majd hogy nem elhagyatott árvaházba. Igazából csak egy kissé kattant csajszira kell felügyelnie, segítségnek meg ott van a mindenes néne. No meg az igazgató asszony. Ki nem találjátok, de szellemjárta, és igen, árva gyerekek kísérteteit láthatjuk, hallhatjuk.

Bármennyire is izgalmasnak tűnik így hirtelen, le kell szögeznem, hogy roppant unalmas. Ami még hagyján, de egyszerűen NEM ÉRTEM A TÖRTÉNETET! Könyörgöm valaki magyarázza el nekem, hogy miről is szól, mert a vége az kész káosz. Túl elvont és túl sejtelmes. Akinek már a Mártírok vége sem tetszett, az meg ne nézze, mert agyvérzést kap!

Amúgy ezt leszámítva nagyon igényes munka: szép hideg színezés, kiváló operatőri munka, a zene meg az Óment juttatja az eszembe. A színészekkel sincs gond, bár tény, hogy a főszereplő karaktere ritka ellenszenves volt számomra, pedig a cél nyilván a sajnálat lett volna. A vége felé már olyan gonosz gondolataim voltak, hogy "megérdemelted te k*rva az erőszakolást". Szóval lényegében ez egy szépen kivitelezett szar, aminek nincs értelme, vagy legalábbis nem igazán érthető/értelmezhető.