Már március idusát éljük és még nem írtam idei horrorról, ejnye. Sokan nyilván most a Mamára gondolnak (mindíg meg-megállva), de él bennem a parányi remény, hogy valamilyen formában itthon is bemutatják (aztán persze előbb-utóbb úgyis feladom).

Így viszont az első egy nagyon különleges darab lesz. Jöjjön hát a...

The ABCs of Death (2012 - 2013)

Rendezte: maradjunk annyiban, hogy 26-an (!) vannak

Igen, 26 rendező egyetlen filmhez (és legalább ugyanennyi író)! A képet azonban árnyaljuk, hiszen nem egy nagy egészről, hanem nagyjából 5 perces kisfilmekről van szó. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy szerte a Nagy Világból megkerestek filmeseket, egy-egy random betűvel. Mindenki kitalálhatott hozzá egy, az adott betűvel kezdődő tetszőleges szót. Ezzel, és a halállal kapcsolatban kellett filmet forgatniuk. A megkötés ennyi volt, minden másban szabad kezet kaptak, vagyis mindenki kiélhette magát. Sokan a nagy szerencsénkre ezzel vissza is éltek.

Nehéz erről a "filmről" bármit is írni, hiszen egészként nem kezelhetjük. Részekre bontva viszont egy baromi hosszú kritika lenne belőle, ráadásul megfosztanám a kedves olvasóinkat az élvezettől. Mert bizony meg kell hagyni, élvezetes egy darab. Ugyan van minőségbeli ingadozás az egyes történetek között, de egy se volt, amitől feszengenem kellett volna, hogy erre még azt a pár percet is sajnálnám az élettől.

A többség mivel szabadon engedhette a fantáziáját, így inkább humorosra, vagy szatirikusra vette a figurát. Tegyük hozzá, hogy ilyen rövid idő alatt baromi nehéz bármiféle mély mondanivalót megfogalmazni és úgy közvetíteni, hogy az ne legyen direkt. Szerencsére azért akadt erre is példa. 

Szülinapunk alkalmából úgy gondoltam, illetve gondoltuk, hogy érdekességképpen össze lehetne hozni a szerkesztőség kedvenc horrorjait. Az enyém ugyan közismert, de mivel már hatan (!) szerkesztjük a blogot, így azért mégis csak más.

Először is, nem állítjuk, hogy ezek lennének a világ legjobb horrorfilmjei. Ilyen lista egyébként soha nem is lesz az oldalon. Hogy miért? Mert ilyen egyszerűen nem létezik. Ha meg is próbálkoznánk vele, túl bonyolult lenne, hiszen rengeteg elvárásnak kellene megfelelni. A végére pedig úgyis valami megfelelési kényszer által létrejött, közismert torzszülött lenne belőle.

Térjünk rá a toplista születésére. Az első (utólag belegondolva meglehetősen naiv) ötlet az volt, hogy mindenki szépen elküldi sorban a kedvenceit, én összesorolom és a legtöbb pontot kapók kerülnek be. Ez viszont több problémát is szült. Egyrészt túlságosan is különbözőek az ízlésünk (még szerencse), így kevés volt a közös nevező. Ha volt is, a pontozásnak köszönhetően az az abszurd helyzet állt elő, hogy az a film kevesebbet kaphatott, amit ketten hátrébb soroltak, mint az, amit egyvalaki rakott csak elsőnek. Ezt viszont nem tartottam igazságosnak, hiszen így nem reprezentálja a "közös ízlést". Ennek ellenére mindenkinek a kedvence helyet kapott, kivéve az enyém... :(

Az általános reakciónk az eredmény láttán

Végül azt találtam ki, hogy minden szóba került filmet végigpontoztattam, hogy helyezzék el egy tízes skálát. Amit valaki nem látott, az pont nélkül maradt, elvégre nem nézethettem meg mindenkivel ennyi művet, szám szerint 50-et. Az egyszerűség kedvéért tovább szűkítettem a kört csak azokra, amit mindenki látott - szerencsére ezekből volt bőven (az meg külön vicces, hogy mindenkinek van valami "kínos" hiányossága). Aztán már csak annyi volt hátra, hogy az esetleges "közös nevezők" kaptak plusz egy pontot.

Az eredmény pedig alant látható. Magunk is meglepődtünk, hogy milyen furcsaság lettek, ugyanakkor akad egy-két kellemes meglepetés is. A szerkesztők egyes filmekhez személyes megjegyzéseket is fűztek, a legaktívabb lizardking volt.

Ismét egy igazi ínyencfalattal kedveskedek a mi drága olvasóinknak a Hullajó formájában. Ez a film maga a tökély, nem véletlen, hogy a rendező Peter Jackson azóta magáénak tudhat három Oscar-díjat is (remélem nem kell leírnom, hogy mikért kapta). Sajnos még mindig nem kapható itthon semmilyen formában sem, ami számomra teljesen érthetetlen.

Kötelező darab! (Most nagyon komolyan.)

Új-Zéland felől érkezik a The Devil's Rock horrorfilm, az Entertainment One  szerezte be az amerikai és kanadai forgalmazási jogokat és ha már így alakult gyorsan össze is dobtak egy posztert, ami alant látható. Pofás?

A film Paul Campion első egészestés alkotása, eddig effekten dolgozott olyan műveken, mint a Constantine - A démonvadász vagy a Gyűrűk ura. A történet a D-Day előestéjén veszi kezdetét, két új-zélandi kommandóst azzal a megbízatással küldenek előre, hogy néhány géppuskafészket beazonosítsanak és megsemmisítsenek.  Kiderül, hogy a németek abban mesterkednek, hogy démoni erőket idézzenek meg, aminek a segítségével megnyernék a háborút.

The Tattooist (2007)

Rendezte: Peter Burger

Eléggé internacionális mű, tekintve hogy holland-új-zélandi-szingapúri koprodukció keretében született. Mindegyik nemzet feltudott már mutatni önállóan egy-egy horrort (elég Peter Jacksonra gondolni), most lássuk, hogy együtt mire voltak képesek. Előre szólok, hogy semmi maradandóra.

A főszereplő Jake (Jason Behr, aki már megjárt pár műfajunkbeli filmet, közte a The Grudge féle Átkot és a Vérfarkasokat) egy "gyógyító tetoválóművész", legalábbis ezt igyekszik elhitetni az emberekkel. Mert hát egy mezei tetováló manapság nem lehet elég sikeres ugyebár. Mindenesetre megismerkedik néhány szamoaival, akiktől ellopja a spéci, tradicionális tetováló szerszámjukat. Ezzel később megvágja magát, amitől a tintája halálos lesz. No nem fertőzést terjeszt, hanem a művei életre kelnek és maguktól nőnek tovább az áldozatok testén. Egészen addig, amíg be nem teríti a minden porcikájukat és szét nem hasad a bőrük. Persze kiderül, hogy valójában itt is egy szégyenben "élő", nyugodni meg nem tudó szellemről van szó. Ja és a szerelmi szál is megvan kötelező jelleggel.

Ééééééééés most fogom csak igazán kicsapni a biztosítékot! Sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, mert félő, hogy elriasztom magamtól még azt a kevés kis törzsolvasómnak a felét is. De nem bírom magamban tartani. A lista erősen szubjektív, előre szólok. Nem zavar, ha majd sok háborgó hozzászólás lesz, amíg az érvekkel fog történni és nem sima anyázással. Úgy hogy jobb, ha tisztázunk még előre 1-2 dolgot:

• Mint ahogy az adatlapomon is látszik, "csupán" 24 vagyok. Így én teljesen más horror-filmeket szocializálódtam, mint a legtöbb 30+ ember. Persze vannak kivételek, mint pl. a Rémálom az Elm utcában széria, amin már kiskoromban is jókat szórakoztam.
• Nem végeztem el semmiféle film vagy médiaszakot (holott szakirányilag erre lett volna lehetőségem), így a filmek többségét rendszerint, mint "egyszerű" nézőként éltem meg.
• Természetesen nem vagyok "suttyó", aki nem lát bele egy-egy alkotás mélységeibe.  Az se igaz, hogy csak is kizárólag műfajon belül érdeklődnék e művészeti ág iránt.  Pl.  imádom a jó művészfilmeket is, amikben aztán jócskán lehet dúskálni a többletjelentéseken (sőt, szinte minden téren van 1-1 kedvencem). Azonban egy horrortól leginkább három dolgot várok: vagy paráztasson be, vagy legyen nagyon merész, vagy csak egyszerűen szórakoztasson.

Ennek tudatában az alábbi listám az "átlag" horror-kedvelőknek szól, akik hajlamosak megbízni a "megmondó emberekben", aminek eredménye általában pofára esés. Mert miről is van szó? Ezek azok a művek, amiket szokás "alap" jelzővel illetni, a legtöbbnél ráadásul előjön a "bezzeg anno még értettek ehhez..." c. mondóka is. Így nem meglepő, hogy a felsoroltak között híres rendezőket fogunk találni, azonban előre leszögezném, hogy legtöbbjüknél csupán az adott művel van kifogásom, nem a teljes filmográfiájával. Szóval ne tessék túl sok "mainstream" filmet várni.

Még valami, bizonyára lesznek olyanok, akik hiányolják majd az Alkonyatot, na már most 1. nem láttam, 2. ez nem horror, hiába a vámpírok meg a farkasemberek.

Akkor kezdjük.

Bad Taste (1987)

Azt minden elvetemült horror-rajongó tudja, hogy bár az Oscart-díjait a Gyűrűk Uráért kapta, a legjobb filmje akkor is a kultikussá vált Hullajó. Így amikor tudomást szereztem arról, hogy már előtte is leforgatott egy horror-vígjátékot űrlényekkel, a szívem dobbant meg, hogy ezt muszáj lesz megnéznem, hiszen biztos lesz olyan jó, mint a "mestermű". Várakozásomat egy régi Fangoria magazin is megerősítette, ahol a szerző nem kevesebbet állított, hogy még viccesebb is annál! Ez egy TÉVHIT!

Életem egyik legnagyobb csalódása ez a film, gondolkoztam is, hogy betegyem-e a "Nagy csalódások" rovatomba, de ott kicsit hülyén nézne ki. Miért is? Mert ez egy iszonyat nagy ZS-kategóriás trash-film, a legrosszabb kombináció. Annyira gagyi, hogy az már fáj. Elhiszem, hogy alacsony volt a költségvetés, aminek szemmel láthatólag a nagy része elment maszkmesterre meg pirotechnikára. Így színészekre nem is futhatott, de miért is lennének hivatásosak, amikor érezhető, hogy a társaság nagy része Jackson baráti köre? Hova tovább ő az egyik főszereplő.

Sokat gondolkodtam, hogy mi lenne megfelelő így április elsejére, valami ordas poén, hogy felcsigázlak titeket valami brutális horrorral, aztán kiderül, hogy csak egy Kiszel Tünde videó, vagy ilyesmi. Esetleg megváltoztatom rózsaszínre a dizájnt és kijelentem, hogy ezentúl csak is romantikus filmeket fogok elemezni. De ezek sablonosak lettek volna, úgy hogy íme egy "szimpla" filmajánló. Vicces és bárányok vannak benne, megalapozva a húsvéti hangulatot.

A bárányok harapnak - Black Sheep (2007)

Rendezte: Jonathan King

Azt, hogy Új-Zélandon jó filmeket lehet forgatni, azt Peter Jackson óta tudjuk (most elsősorban ugye a Hullajóra gondolok). Így nem meglepő, hogy a most következő darab is onnan származik. Hogy mekkora ökörség, azt már a cím is sugallja: igen, itt gyilkos bárányokról van szó!

A történetben persze előkerül egy génmanipulációs kísérlet, ami elszabadul, hála két lelkes állatvédőnek (amolyan "tipikus" hippik). Persze őket a jó szándék vezérli, sajnos valószínűleg nem látták a 28 nappal később c. eposzt, mert akkor tudnák, hogy kísérleti telephelyről nem szöktetünk állatokat. Az egyik kis korcs meg is harapja egyiküket, aki később, fokozatosan átalakul egy vérbáránnyá, vagy hogy is mondjam, olyan lénnyé, mint a farkasember, csak épp az illető nem legelészni fog, hanem emberekre vadászni. Igen, kissé bizarr.

Tudom, tudom, ritkán posztolok. Ezért kárpótlásul ismét egyszerre több filmről fogok írni. Igaz, most kicsit rendhagyóként, mert ezúttal a humoros horrorfilmekről lesz szó, azon belül is azokról, amelyekben az élőhalottak a "főszereplők". Sokak szerint, már maguk a zombik is nevetségesek, de mi van akkor, ha erre a filmkészítők rátesznek még egy lapáttal? Akkor ezek a műalkotások születnek:

Menjünk időrendben:

Gonosz halott 2 - Evil Dead 2 (1987) és a Sötétség serege - Army of Darkness (1993)

Rendezte: Sam Raimi

Mivel a két történet szorosan összefügg, ezért veszem őket egy kalap alá. Továbbá a rendező és a főszereplő (Bruce Campbell) is ugyanaz.

Az első részt szándékosan hagytam ki, hiszen abban ugyan vannak megmosolyogtató részek, mindazonáltal jóval komolyabbra sikeredett. Mondhatni, ott a humor forrása nem érződik direktnek. Egyébként a második epizódot nyugodtan értelmezhetjük egyfajta önremake-nek is, hiszen a történet nagyon hasonló, mi több, ugyanazok az elemek tűnnek fel bennük.

A sztori nagyjából annyi, hogy egy párocska elmegy egy erdei faházikóba, majd a benn található magnószalag lejátszásával megidéznek véletlenül valami ősi, gonosz erőt.  Ez a "Gonosz" előbb az asszonykát, majd magát Asht is megszállja, ezért kénytelen levágni a saját kezét. Ami persze önálló életre kell, és sok bosszúságot okoz. Ahogy az élőhalottá vált barátnő is. Meg voltaképpen minden, élő és élettelen dolog. Szóval akad izgalom bőven.