A sorozat, amelyben 1970 előtti horror-filmek vannak terítéken.
A láthatatlan ember - The Invisible Man (1933)
Rendezte: James Whale
A rendező második legismertebb munkája a Frankenstein után, a hasonlóságok pedig szembetűnőek. A legkézenfekvőbb közös pont az, hogy mindkét mű egy sikeres regény "laza" adaptációja. Jelen esetünkben a szerző pedig nem kis név, mint H. G. Wells, aki az egyik legnagyobb sci-fi írónak számít a mai napig. Ezzel kapcsolatban el is érkeztünk a második ponthoz: mindkét alkotás tudományos fantasztikus horror. Noha mai szemmel nézve a Frankenstein közelebb áll ehhez a titulushoz, de szerencsére A láthatatlan embernek sem kell szégyenkeznie.
A történet adott: egy tudós saját magán kísérletezte ki a láthatatlanság szerét, sikerrel. Így ha meztelen, semmi se látszódik belőle. A baj csak az, hogy nem tud visszaváltozni, ugyanis az ellenszert még nem sikerült feltalálnia. E nélkül viszont a találmánya is hasztalan, hiszen senki szeretné így leélni az egész életét. Ergo nincs kinek eladni se.
A nagyobb gond az, hogy megjelenik az őrület, mint nem túl kellemes mellékhatás. Ez pedig szépen, fokozatosan bontakozik ki előttünk. Így lesz az elkeseredettségből harag, tombolás, majd a kezében lévő hatalom felismerése. A végére konkrétan megalomániássá válik és olyan gyönyörű monológokat mond, amit akármelyik James Bond gonosz megirigyelne.
Igen, jól látjátok a további hasonlóságokat. Egy őrült tudós, aki a világtól elzártan folytatja kísérleteit, ami persze balul sül el, melynek következtében emberek halnak meg. Van neki egy (szőke) menyasszonya, aki a legvégsőkig kitart mellette. Továbbá van egy kollégája, aki egyszerre nézi rossz szemmel tetteit és próbálja elcsábítani a nőjét.
Mondhatnánk, hogy ez íz írók hibája, de ez sem igaz. Az eredeti regényben a főszereplő a kitaszítottságtól forradalmat akar csinálni, egy új társadalmi rendet, nem csak "simán megőrül". Továbbá menyasszonya sem volt... És még lehetne sorolni. Nagy szerencséje volt a rendezőnek, hogy maga Wells nem vétózta meg (megvolt hozzá a joga) és áldását adta a projektre.
A történet tehát egyfajta bizarr önismétlés. A humor sajnos nagyobb szerepet kapott a kelleténél, a film első harmada már majdhogynem börleszk. Ennek oka leginkább Una O~Connor játékában keresendő, aki hihetetlenül harsány és túljátssza a szerepét. Szerencsére később a Frankenstein menyasszonyában már egy fokkal visszafogottabban alakított.
Szerencsére ellensúlyként ott van maga a Láthatatlan ember. Hihetetlenül jól eltalált karakter. Az őt megelevenítő színész (a négyszeres Oscar-díjra jelölt Calude Rains) ugyan eléggé teátrális, de ez baromi jól áll neki. Minden egyes megszólalásában van valami erő, még akkor is, ha csak gúnyolódik, vagy dalolgat.
Azonban a legfontosabb tényezője a filmnek -és egyben sikerének oka is- az elképesztően bravúros technikai megoldások armadája. Egyszerűen elképesztő, hogy kerek 80 (!) éve hogy voltak képesek vászonra vinni a láthatatlanságot mint olyat. A csúcspont egyértelműen az, amikor hősünk a gézt az arcáról a tükör előtt veszi le. Ezt egyébként négy különböző felvételből ollózták össze, nem kis munka lehetett.
A film rengeteg folytatást és humoros változatot élt még meg. A témája mindig aktuális, hiszen a láthatatlanság -a holtak feltámasztásához hasonlóan- még mindig nem jött össze az emberiségnek (vagy csak nem tudunk róla, ugye).
A maga módján egy korszakalkotó darab. Úgy mutatta be a mezítelenséget, hogy közben nem mutatott semmit. A láthatatlanságot kézzel foghatóvá, tudományos magyarázhatóvá tette. Mert igaz, hogy manapság több zavaró tényezője van, de így is egy olyan darab, amire érdemes rászánni azt a 70 percet az életünkből.
Friss kommentek