Rég volt szó gialloról, ami nem véletlen, hiszen az olvasók többsége nem szereti. De szerencsére azért vannak itt is rajongói a műfajnak. Éppen ezért szeretnék minden igényt kielégíteni, úgy hogy tessék.
My Dear Killer / Mio caro assassino (1972)
Rendezte: Tonino Valerii
A spagetti western-veterán Tonino mielőtt leforgatta volna a hazánkban is a mai napig népszerű Terrence Hill-féle a Nevem: Senkit, jó olasz rendezőhöz méltán kipróbálta magát a gialloban. Az eredmény nem vészes, pláne első próbálkozásnak, de rengeteg gyermekhibát vonultat fel.
A kezdés üdvözítő, hiszen végig nézhetjük, ahogy egy mocsár közepén álldogáló öltönyös fickót lefejeznek egy markológéppel. A nyomozás látszólag pofon egyszerű, hiszen az elkövetőről jómunkásember lévén minden információ adott. Aztán őt is megtalálják holtan, na innen kezd érdekesé válni igazán a sztori. Bravúros ötlet volt az, hogy a nyomozás keretében elindul egy régebbi lezáratlan ügy feltárása. Ami meglehetősen tragikus, hiszen egy elrabolt, majd halálra éheztetett kislányról szól.
A történet előrehaladtával a gyilkos szépen sorjában kinyír mindenkit, akinek csak egy kicsit is köze lehetett a gyermekrabláshoz, na nem úgy. Így a Napnál is világosabb, hogy a két tettes ugyanaz, és hogy minden összefügg mindennel. Az külön mulatságos, hogy a hajsza a perdöntő bizonyítékért voltaképpen mi is...
A lezárás kissé csalódást keltő, hiszen egy Agatha Christie-t megidéző leleplezést kapunk. Az elkövető kilétére én számítottam ugyan, de annyira logikátlan volt, hogy kesernyés érzés volt, amikor megbizonyosodtam felőle, hogy tényleg ő az. Egyszerűen baromság. De így már érthetőek a kifejezetten béna gyilkosságok is. A sállal fojtogatás mi volt könyörgöm? A szerencsétlen nő mintha nem is akart volna ellenállni. A csúcspont a mini-kőrfűrészes attack volt. Ez szépen nézett ki, de ott meg felmerült a kérdés, hogy mi a francot keresne egy egyedül élő nő lakásában kikészítve egy asztalra, bedugva egy ilyen szerkezet?! Az pedig már külön agyzsibbasztó gondolat, hogy ha a rendőrök tudták, hogy ő lesz a következő áldozat, aki ráadásul fel se veszi a telefont, miért nem törték rá az ajtót?! Ha amúgy is épp megfigyelik...
Mindenesetre maga a cselekményvezetés egész tempós (már műfajon belül), és vannak érdekes mellékszálak is, mint a nyomozó rendezetlen magánélete. Ezt a részt mondjuk jobban is ki lehetett volna domborítani. Illetve az is zavaró volt, hogy amikor előkerült a kislány rokonsága, hirtelen túl sok információval árasztották el szerencsétlen nézőt. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy maradtak fehér foltok a történetben...
Technikailag nincs sok kifogásolni valóm, sőt, néhol kifejezetten szép operatőri megoldásokat kapunk, pl. amikor a jelenből a múltba lépünk egy elegáns kameramozgatással. Viszont meglehetősen vérszegény. Ami egy thrillernél nem lenne zavaró, de egy giallónál igen. A csöcsikről szerencsére nem feledkeztek meg. A zenéért meg nem más, mint Ennio Morricone volt a felelős, akit remélhetőleg nem kell bemutatnom. Remélhetőleg most a kedves olvasók egy emberként suttogják annak a kult-horrornak a címét, aminek a zenéjéért szintén ő szerezte, és amit jogosan kértetek tőlem számon a top-lista kapcsán. Azt azért halkan jegyzem meg, hogy itt semmi különlegeset nem alkotott, egy korrekt, tőle megszokott minőségű munkát tett le az asztalra.
A színészek rendben vannak, a detektívet alakító George Hilton (Z, mint Zorro) viszi a hátán végig a filmet. A többiek meg igazából csak asszisztálnak hozzá. Kellemes, egyszer nézhető darab. Műfaj szerelmeseinek kötelező, de amúgy kihagyható.
Egyébként a spanyolok keze is benne van, de hogy merre, azt nem tudtam tetten érni.
Friss kommentek