Mármint amit ő maga rendezett. Mert hiába van már négy Oscar-díja a színészóriásnak a rendezői tehetségének köszönhetően, jó sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az Akadémia is felfigyeljen rá. Jöjjön egy elfeledett klasszikus, amely a szerelmi megszállottságról szól! (Figyelembe véve, hogy már tavaly elsütöttem a mai napra legalkalmasabb műveket.)
Játszd le nekem a Mistyt! - Play Misty for Me (1971)
Rendezte: Clint Eastwood
1971... Eastwood már túl volt a legnagyobb western klasszikusain, és még ebben az évben debütál halhatatlan karakterével, a Piszkos Harry-vel. Gondoltátok volna, hogy már ekkor betöltötte a 41-et? Még férfi szemmel is meg kell hagyni, baromi sármosan nézett ki. Dús haját sok vele egykorú férfi irigyelheti. Így azt kell, hogy mondjam, akkor is megérdemelte volna a főszerepet, ha történetesen nem ő a rendező is egyben. Mert ezt a magának való, nőcsábász díszdzsoké karaktert szinte ráírták.
Szóval hősünk egy népszerű rádiós, aki után csak úgy bomlanak a nők. Főleg egy bizonyos, aki mindennap betelefonál, hogy "Játszd le nekem a Mistyt!". A dolgok úgy alakulnak, hogy Dave (Eastwood) akaratlanul felszedi egy bárban az előbb említett nőszemélyt, Evelyn-t. Mint kiderül, még imponált is neki ez a fajta rögeszme. A fickó a tettek embere, és rögtön az ágyban kötnek ki. Ugyanakkor gerinces ember, így hamar tisztázza, hogy nincsenek kötöttségek, vagyis a hölgy ne várjon tőle semmi mást. Látszólag meg is köttetik az alku.
Aztán másnap reggel Evelyn megjelenik a fickó házában egy rahedli kajával, hogy főzzön neki ebédet. Mintha csak házasok lennének. Na itt már sejthető, hogy valami nincs rendben vele. Ami természetesen csak a kezdet...
A film egy igencsak közkedvelt témát dolgoz fel. Talán mindenki fel tudna sorolni egy tucat olyan alkotást, aminek a központi témája az, hogy valaki rossz emberrel kezdett viszonyt. Sőt, egész konkrétan a megszállott női karakter is többször visszaköszön, elég csak Michael Douglas számtalan thrillerjére gondolni, ezek közül is külön kiemelném a Végzetes vonzerőt.
A dinamika az első órában nagyon gyors. Nincsenek felesleges körök, sem hosszabb felvezetés. Sajnos túlságosan is az. Nem ad elég táptalajt ahhoz, hogy Evelyn rögeszméje kellőképpen érthető legyen. Nem tudunk meg róla semmit sem, még csak a legfontosabbat sem, hogy miért pont erre a rádiós fickóra kattant rá. De még csak arra sem derül fény, hogy miért a Misty c. dal a kedvence. A nő egyszerűen jön és pusztít, mint a tornádó. Szó szerint is, hiszen egyik féltékenységi rohamában fenekestül felforgatja Dave lakását, majd még a takarítónőre is rátámad.
A másik, sokkal felszínesebbre sikeredett tényező Dave és a volt nejének a kapcsolata. A nő egy szócsatában felmossa vele a padlót, feleleveníti az összes megcsalás esetét, míg Eastwood karaktere elintézi egy laza "ne izélj már" szintű kontrázással. Majd még ugyanebben a jelenetben csókkal válnak el egymástól.... Sőt, hősünk igazából végig ferdít, nem mondja el az igazat egyik nőnek sem, amellyel persze csak a saját helyzetét nehezíti. De még így is, az exnej szabályosan a lábai előtt hever, és ennek nem tudjuk meg az okát. Nincs semmiféle atmoszféra kettejük között. Ez a szál csak arra kellett, hogy egy kis pikantériát adjanak az amúgy nyílegyenes történetvezetésnek.
Az említett dinamika ráadásul a végén nagyon csúnyán megtörik. Helykitöltésnek beraknak egy feleslegesen elnyújtott szexjelenetet és egy koncertfelvételt egy korabeli jazz fesztiválról. Mondjuk tény, hogy ez utóbbinak van ám egy sajátos hangulata, megidézi a kor szellemét, csak éppen abszolút funkciótól mentes. Lóg a levegőben.
Persze a hangsúly Evelyn karakterén van. Az őt alakító Jessica Waltert megérdemelten jelölték ezért az alakításért Golden Globe-ra. Remekül hozza azt a fajta őrültet, kinek a hangulatingadozása kiszámíthatatlanabb, mint a forint-euró árfolyam. Szépen felépítették, ahogyan a kedveskedő értetlenségből folyamatosan eljut a hallucinációkig, amely talán akkor csúcsosodik ki, amikor ráförmed egy meglett korú nőre, amiért az a szerelmével ebédel. A színésznő egyébként ismerős lehet Az ítélet: család c. elképesztően vicces sorozatból.
Eastwood pedig hozza a formáját. Vagyis nagyon macsó és mindenkire szúrós szemmel néz. Még a nőkre is, ami azért kissé furcsán hat.
A kivitelezéssel nincsenek nagy gondok. Bár én beértem volna sokkal kevesebb tájképpel, amiben a száguldó autót láthatjuk. Külön ki kell emelnem azt a fajta emancipációt, ami a színészgárdát illeti. Két remek szereppel megáldott fekete színészt is kapunk, ami azért ebben az időben még nem volt olyan általános. Sőt, maga az említett zenei fesztivál megfelel egyfajta hippi utópiának is, hogy mindenki egyenlő és boldog.
Első rendezésnek (ha nem számítjuk a rövid dokumentumfilmjét) egyáltalán nem rossz. Csak megvannak a maga gyermekbetegségei. Túl sok apróságnak tűnő dolgot mismásol el, melyek 40 év távlatából már igen szembetűnőek. A fő csapásirány se hibátlan, de mégis magával ragadó. Sikerül átadnia azt a fajta félelmet, amit a kiszolgáltatott ember érezhet egy ilyen helyzetben. Mindemellett unalmasnak sem mondható. Érezni Hitchcock hatását (ne feledjük, ekkor a Psycho még élénken élt mindenkiben), mely konkrét képkockákban is fellelhető.
Szóval érdekességképpen érdemes lehet megnézni. Főleg azoknak, kik szeretik a vérszegényebb pszicho-thrillereket.
Friss kommentek