Hogy ki az a William Shatner?! Aki nem tudja, az először is vonuljon 10 percre a sarokba, másodszor pedig felvilágosítanám, hogy ő volt Kirk kapitány az eredeti Star Trekből! De ismerős lehet T.J. Hookerként is. Remélem így már képbe került mindenki! Tehát, ismerve pályafutásának fontosabb elemeit, meglepő lehet, hogy anno bevállalt egy sorozatgyilkosos horrort (a slasher kifejezést szándékosan kerültem. Persze nem csak miatta írok az alábbi műről, hanem mert egyszerűen érdemes.

Látogatási idő - Visiting Hours (1982)

Rendezte: Jean-Claude Lord

Szokatlan és merész húzás rögtön úgy indítani a filmet, ahogyan általában lezárni szokás a hasonszőrű alkotásokat: a gyilkos rátámad a saját házában a főhősnőre és majdnem meg is öli. Sajnos csak majdnem, ami azért nagy kár, mert az illető egy idegesítő, a klimax felé közelítő, akaratos, hülye picsa. Minden második mondatát hisztérikusan kiabálja. Ami nem hiszem, hogy a színésznő hibája, hiszen az Oscar-díjas Lee Grant alakítja (Ómen 2, Mullholland Drive - A sötétség útja, Rajzás [1978]), itt inkább a megfelelő rendezői instrukciók hiányozhattak. Akár hogy is, nehéz lesz izgulni érte, pedig ez lenne a fő cél.

Már csak azért is izgulhatnánk, hiszen amit a karakter képvisel, az egy nemes ügy. Konkrétan kiáll a családon belüli erőszak ellen, ami azért ebben az időben még nem kapott ekkora reflektorfényt. Ráadásul egy másik női főszereplő képében (Linda Purl - ő még a Joe, az óriásgorillából lehet ismerős) megjelenik az Elvált Erős Nő, Aki Dolgozik És Gyermeket Nevel Egyedül. Mondhatni minden ízében feminista-horror jellege van. Azért szerencsére nem viszik túlzásba, ezért is szerepel egyfajta balanszként a barátságos Shatner karaktere. Mennyivel érdekesebb lett volna, ha ő a gyilkos!

Anno a Ház az erdő mélyén kibeszélős-elemzős írásom elég nagy népszerűségnek örvendett, nem tudom, hogy azért, mert jó volt vitatkozni a film zsenialitásán, vagy csak mert tényleg megérdemelte a különleges bánásmódot. Így most kísérleti jelleggel ezt megismételném egy szintén -méltán- népszerű filmmel. Úgy hogy előre szólok, hogy az alábbi írás ATOM SPOILERES lesz! Vagyis aki még nem látta, az jobban jár, ha nem baszik ki magával és most rögtön abba hagyja az olvasást és nekiül megtekinteni a...

Az árva - Orphan (2009)

Rendezte: Jaume Collet-Serra

Először persze csak egy kényelmes délutáni kritikára gondoltam, de nagyon nehéz lenne úgy írni, hogy kerülgetem és utalgatok a Nagy Csavarra. Arról nem is beszélve, hogy a forgatókönyv meglehetősen okos és ezt szeretném kényelmesen megindokolni, anélkül, hogy kínosan kacsingatok azon olvasók felé, akik tudnák, hogy éppen mikre célzok. Inkább kezdjünk is neki!

Örökbe fogadni egy másik élőlényt igencsak nemes cselekedet, ami nagy felelősséggel jár. Hiszen ha a dolgok nem az elképzeléseink szerint alakulnak, akkor keményen dolgozni kell rajta, nincs reklamáció, nincs árucsere. Külön igaz ez akkor, ha nem egy csecsemőről, hanem egy általános iskolás korú gyermekről van szó. Ebben az esetben az újdonsült szülőknek bizonyos reszocializációt kell végrehajtani a kis csemetén, hiszen meg kell tanulnia, hogy milyen egy családban élni. Ami természetesen teljesen más, mint az árvaházi élet. Ez a filmben egyébként egész idilli állapotot mutat, de azért jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy az állami intézményekben (főleg itthon) sokkal keményebb körülmények között nevelkednek a kölykök. Persze szükség volt a békebeli változatra, hiszen így még kevésbé lesz érthető, és főleg még nagyobb hatást keltenek Esther furcsaságai.

Az a helyzet, hogy készülgettem én filmekkel anyák- és gyermeknapra, csak hol időm nem volt kritikaírásra, hol kedvem (amikor végre kisütött a nap?! jó, most pont nem, szerencsétek). De ímhol három film, amiben különböző aspektusokból közelítik meg a szülő-gyermek kapcsolatokat.

1. Grace (2009)

Rendezte: Paul Solet

Anno az It's Alive már eljátszott azzal a rendhagyó gondolattal, hogy mi van akkor, ha egy újszülött kezd el gyilkolni. Mivel már maga az alapkoncepció is elég abszurd, így bár nehezen lehetett komolyan venni, de legalább szórakoztatott. Jelen alanyunk meg mintha úgy született volna, hogy az alkotók megnézték volna az említett művet, majd azon gondolkoztak, hogy hogy lehetne ezt földhöz ragadottabban megvalósítani. Úgy ahogy sikerült is a törekvésük.

A nyitójelenet briliánsan fekteti le az alapkonfliktusokat: fiatal, gyermeket váró házaspár vacsorázik a férj szüleivel. Rögtön megtudjuk, hogy a drága jó anyós egy igazi érzelmi zsarnok, akinek még azóta se vágták el a köldökzsinórját, ami szabályos láncként nehezedik fiacskájára. Após papucs, mint az állat (ilyen nő mellett nem csoda), szerencsétlen kismama meg próbál határozottan kiállni a véleménye mellett, kezdve azzal a vitát generáló hátránnyal, hogy vegetáriánus (de a szójatej miatt lehet, hogy vegán). Így képzelhetitek azt a megrökönyödést, hogy egy természetgyógyászattal beoltott szülésznőnél akarják levezetni a szülést.... Ezt a meggyőződést pedig egy majdnem bekövetkező orvosi baki meg is erősíti.

Aztán jön egy kis baleset, apuka meghal, anyuka látszólag halva fogja megszülni csemetéjét. Brühühühü, dráma. Szüléskor azonban csoda történik és a gyermek él! IT'S ALIVE! És ugyan nem növeszt borotvafogakat és nem kezd el embereket ölni, de hamar kiderül, hogy annyira dögszaga van, hogy vonzza a legyeket. A nagyobb baj az, hogy az anyatejre és a tápszerre is nemet mond. Egy véletlen folytán kiderül, hogy neki bizony vér kell, de nem akármilyen, hanem emberé...

Őszintén szólva úgy készültem, hogy A bárányok hallgatnak-ról fogok írni, de sehogy se jött az ihlet. Mégis mi újat közölhetnék ezzel kapcsolatban? Egyszerűen egy jó film, és ezt nem tudnám hova ragozni. Talán majd egyszer visszakanyarodok hozzá, egy nagyobb poszt keretében, de már annyi ilyet ígérgettem, hogy már a tükörbe se merek nézni.

Szóval időt spórolva körbenéztem a polcomon és leemeltem az alábbi filmecskét. Direkt a kritika kedvéért most néztem harmadszorra, ami egyfelől azt jelenti, hogy nem egy meghatározó, emlékezetes darab, ugyanakkor azt is, hogy nem is rossz, mert elvégre sikerült ennyiszer végig nézem. És ismertek, nem szoktam magam feleslegesen kínozni. Akkor lássuk!

Védtelen gyermek - Case 39 (2009)

Rendezte: Christian Alvart

Az Oscar-díjas Reneé Zellwegert (Bridget Jones ugye) nem először láthatjuk horrorban, hiszen fiatalabb korában bevállalta a kétes minőségű Texasi láncfűrészes gyilkos visszatért. Azonban az, hogy egy A-listás színész visszakanyarodik ehhez a műfajhoz, többnyire azt sugallja, hogy máshová már nem igazán hívták be castingra. Most tegyem még hozzá azt is, hogy 2010 óta nem volt foglalkoztatva? Pedig a szerepét itt is tisztességesen alakítja, noha tény, hogy nincs nehéz dolga azzal, hogy eljátssza a szingli gyermekvédőt, aki felkarol egy jobb sorsa érdemes kislányt.

Mert az bizony sanyarú gyermekkort sejtet, ha az embert a saját szülei élve meg akarják sütni egy sütőben! Ezek után érthető módon a szülők diliházba, a kislány pedig Zellwegerthez kerül, persze ügyesen lerövidítve a bürokratikus utat. Sajnos ezzel magát a karakterépítést is elsietik, hiszen az nem lehet véletlen, hogy egy, ránézésre is 30-as évei végén járó nőnek miért nincs családja? Akinek a társkeresése kimerül abban, hogy szerencsétlen pszichológus barátjával (a kétszeres Oscar-díjra jelölt Bradley Cooper - Éjféli etetés, Napos oldal, Amerikai botrány) játszik érzelmi macska-egér harcot. Az anyaság -még ha csak ideiglenes is- pedig túl nagy felelősség ahhoz, hogy csak "kipróbálja" az ember. Ugyanakkor tény, hogy elsősorban horrorról beszélünk és nem szocio-drámáról. Így viszont a hitelesség (már ha beszélhetünk ilyesmiről ebben a kontextusban) kérdőjeleződik meg.

Piszkos Harry, csak kicsit szőrösebb.

Lowell Dean független horror-akciója június 6-án kerül a kanadai mozikba, majd talán a világ többi tájára is eljut. A történet főszereplője egy alkoholista zsaru, akinél teljesen normálisan hat az, ha egy teljesen idegen helyen tér magához. Ám később változások állnak be életében, a bűnügyi színhelyek furcsán ismerősnek tűnnek számára, ráadásul érzékszervei is nagyobb hatásfokra kapcsolnak. És amikor eljön a telihold vérfarkassá változik.

Egy sznob musical színház táborban trancsíroz egy musicaleket utáló maszkos gyilkos. Azt hiszem ezt nem is érdemes tovább boncolgatni. Az előzetes alapján elég sokféleképpen.

A Stage Fright engem meggyőzött, manapság egyre ritkábban kapunk jó slahsert... Az egyik főszereplő egyébként Meat Loaf lesz!

Lustaságomat orvosolandó, kaptunk egy vendégírást, egy "új hústól", Erebos nevű olvasónktól, amit ezúton is köszönünk neki!

Thanatomorphose (2012)

Rendezte: Éric Falardeau

A társadalom belülről rohad. Hallottuk már ezt sokszor,  egyfajta oxymoron jelenségre hívva fel a figyelmet, mivel  ami él az nem rohadhat, főleg nem belülről. Játszunk el a gondolattal, hogy mégis lehetséges. Megvan?! Akkor itt jön a Thanatomorphose!

Elég beteg dolgot láttunk már a vásznon és ezt mindig megpróbálják felülmúlni az alkotók, megpróbálnak kiugrani. Ez helyes, mivel nem feltétlen kell mindig minden klisét alkalmaznunk, alkothatunk újakat is! Ez vagy bejön, vagy nem. Azt kell mondjam, ebben az alkotásban, be is jött, meg nem is. Filmünk egy lányról szól, aki egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy rohad és egyre rohamosabb lesz ez a folyamat, miközben ő éli az egyre őrültebb életét. A probléma csak az, nem tudunk meg a filmből semmit.

Alapvetően túl sok benne és erőltetett az erotika kérdése, de ha már nem tudunk egy olyan filmbe többet belevinni, amit 28 azaz 28 ember készített, ez még logikus is lehet. De én akkor is azt mondom, lehetett volna ebbe vinni a maszturbáló félig elrohadt lány helyett egy kis oknyomozást, magyarázatkeresést beletuszkolni, mert őszintén, ha te észrevennéd, hogy rohadsz, nem az lenne az első, hogy rohamléptekkel keresed a miértjét és a gyógymódot? Első filmes film, látszik is rajta nagyon, benne van a merész kísérletezés, vannak benne elég szépen átvitt motívumok, mint pl. amikor a hölgy attól élvez el, hogy szétveri a barátja fejét egy kalapáccsal, akivel a nemi aktusuk sem olyan már mint volt, illetve a kishölgy meg is csalja. A probléma megint csak az, hogy egy darab magyarázatot nem kapunk arra, hogy miért is teszi mindezt.

A sztorira nem lehet mondani, hogy nem próbálkozott a Pontypool-t is jegyző forgatókönyvíró. Adott egy csatornamunkás, aki odalent csapdába kerül és még egy fertőző tartály tartalma is veszélyezteti. Szövetséget köt ugyan egy tanulékony óriással (?!), de szembekerül egy őrült sorozatgyilkossal is.

Az előzetes valahogy beszédesebb.

A kanadai rendezőnek egy korábbi munkáját, a Scarce-ot pedig már ismertettük a blogon.

Ahogy ígértem, a tegnapi általános beszámoló után most jöjjenek maguk a filmek. Ugyanabban a posztban kiderült az is, hogy az itt nem szereplők -az időhiányon túl- miért maradtak ki. A felsorolás a megtekintés sorrendje szerint alakult.

1. A helyőrség  - A Szpecnaz ébredése / Outpost III: Rise of the Spetsnaz (2013)

Rendezte: Kieran Parker

purga: A szervezők abszolút következetesek voltak azzal, hogy a Fekete nap után leadták a legújabb részt. Valamiféle kötelességből és kíváncsiságból ültem be rá, és bár egy kissé szkeptikus voltam (ismerve az előzményeket), de nagyon kellemesen csalódtam!

Eleve, mint kvázi előzményfilmként a II. világháborúban találjuk magunkat, ahol a németek még csak kísérleteztek azzal, amit majd A helyőrségben látni fogunk. Így nincsenek teleportáló szellem náci zombik sem, csak "mezei" náci zombik. Akikkel viszont rengeteg bunyó lesz, ennek hatására nekem folyamatosan a fejemben zakatolt a Combichrist Zombie Fist Fight c. dala.

Akciódús, véres, nincsenek üresjáratok. A karaktereket is jól eltalálták. Ettől persze még buta, mint a tök. Legutóbb Brad Pitt heroizálásról írtam, na most az főszereplő szovjet katona még rátesz egy lapáttal. Az illető olyan könnyedén öl, mint ahogy más levegőt vesz, komolyabb sérülés nélkül persze. Ez a fajta sebezhetetlenség pedig nagyon hamar fárasztóvá válik.

Először szinkron malőrnek hittem, hogy mindenki milyen jól megérti egymást, de aztán rá kellett jönnöm, hogy baszki ezek tényleg szartak bele a nyelvekbe! Ez akkor lesz különösen kínos, amikor képbe kerül egy amerikai is. Valamiféle univerzális nyelven beszélhettek, amit a Földön mindenki megért (tudom, angolul, haha).

Lehetne még sok mindenben ekézni, de nekem akkor is tetszett. Hozta azt, amit el lehetett várni. Talán a legjobb epizód született meg ezzel. Vagy legalábbis a legmegemészthetőbb.

Értékelés: 6/10