Több mint félévnyi várakozás és közel kétszáz napnyi böjt után tért vissza otthonunkba Dexter. Mindig rossz érzés, amikor egy sorozat utolsó évadát kezdjük el és tudjuk, hogy hamarosan soha többé nem látjuk az évek alatt megszeretett arcokat, de azért mégis előttünk áll még 12 rész és három hónapnyi izgalom. Az első rész alapján bizony lesz is okunk körmöt rágni!

Ez a kiadós szünet bőven elég volt arra, hogy számba vegyünk minden eshetőséget és ki-ki megszülje a maga által legideálisabbnak vélt végkifejletet. Nyilván vannak olyan táborok, mely szerint Dexter halálával kell vége legyen a sorozatnak, míg egyesek a happy endre szavaznak, mások pedig mondjuk Debra által záratnák börtönbe főhősünket. Ugyan szándékosan kerültem a szünet alatt bármilyen spoilert, előzetest vagy jóslásokat, meg vagyok róla győződve, hogy az én befejezésem lesz a nyerő. Amivel majd büszkén elő is jövök, ha így lesz :)

Kezdeném mindjárt a legfontosabbal: ez a rész zseniálisan lett megírva és rendezve. Olyan művészien és szépen van szembeállítva az epizód eleje és vége, hogy a közte lévő annyira talán nem érdekes részeket is megbocsátottam gyorsan.
Idilli képpel kezdünk, Harrison sárkányt ereget, szépen elbúcsúznak egy betonpaddal(!) LaGuertától, aki már több hónapja halott, Batista őszülő szakállal tér vissza, minden úgy tűnik, hogy halad a megszokott kerékvágásában. Még egy kis What a wonderful worldöt is kapunk instrumentális kiadásban aláfestő zenének, hogy még nyugodtabbak legyünk. Azonban innen kezdődik egy olyan lejtmenet, ami az évadnyitó végére csúcsosodik ki szépen.

Az, hogy Debrából időközben drogos lotyó lett, aki a Miami Metro helyett már magánnyomozóként dolgozik és amúgy szívből gyűlöli testvérét, nem egy meglepő húzás. Érthető módon nem sikerült túltennie magát azon, amit tett. Az is rendben van, hogy kaptunk egy (szerintem legalábbis) nagyjából félévados sorozatgyilkost, aki agyat kapar ki unalmában. Érthető, hiszen eddig is voltak sorozatgyilkosok, most is ki kell tölteni valamivel az 50 perceket. És ez utóbbi szál lett végül kiváló ürügy arra, hogy behozzák a záró szezon minden bizonnyal legfontosabb szereplőjét, a neuropszichológus Dr. Evelyn Vogelt (Charlotte Rampling).

A nyitórész közben háborogtam is sűrűn, hogy miért kell egy olyan szereplőt beiktatni, aki a fantasztikus agyturkászi képességeivel azonnal gyanúsnak találja Dextert és majd eköré fog épülni az egész évad. Szerencsére az írók azért kapják a pénzünket, hogy mindezt jól megoldják és az utolsó két percre maximálisan értelmet nyert Evelyn karaktere.

Hogy teljesen őszinte legyek, engem a Debra-Dexter kapcsolatnál, a sorozatgyilkosnál, El Saponál vagy akár még Quinn új viszonyánál is sokkal jobban érdekel Evelyn szerepe. Vajon ő Harry bizalmasa volt és mindent tudott Dexter eddigi munkásságáról? A Harry-kódex kifejezés nagyon ebbe az irányba mutat, hiszen amúgy miért is ne dobta volna fel azonnal a gonosz sorozatgyilkost.

Szerintem a rész lezárása adta meg azt az élményt, ami miatt szeretjük ezt a sorozatot. A negyven percnyi kín, szenvedés és bizonytalanság, ami jellemezte az epizódot, a záró képsorokban csúcsosodott ki. A már-már The Killing című sorozat magával ragadó, borús hangulatát idéző pár másodperc alapozta meg azt az érzést, ami talán a rész mottójául is szolgálhat. Dexter elveszett. Elvesztette a kontrollt, elvesztette a testvérét, elvesztette önmagát. És még talán az egy részre eső iPhone reklámokban és fuckingokban is rekordot döntöttünk.

Még nem találtam ki pontosan, hogy mit is várok ettől a 12 résztől egészen a lezárásig és ahogy eddig számtalanszor, ötletem sincs, hogy mivel lehetne izgalmasan kitölteni ezt a három hónapot, de nem félek attól, hogy ne kapnánk valami igazán ütőset az utolsó évadra.