„Akinek elég bátorsága és türelme van ahhoz, hogy egész életében a sötétségbe nézzen, elsőként fogja meglátni benne a fény felvillanását.“

Dmitry Glukhovsky a kortárs orosz irodalom egyik legérdekesebb alakja, a Metró 2033 című regénnyel robbant be a köztudatba. A könyv rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tett szert, tavaly óta szerencsére magyarul is olvasható. 

A regény egy posztapokaliptikus világban játszódik. Egy atomfegyverekkel vívott háború után Moszkva szellemvárossá változott. Csak azok élték túl a nukleáris csapást, akik időben le tudtak menekülni a metróba, ami a világ egyik legnagyobb atombunkere. Hogy ezt a nukleáris csapást ki indította, miért tört ki a háború, és mi lett a világ többi részével, azt senki nem tudja. Még az sem egészen biztos, hogy mikor játszódik a regény cselekménye – az egyedüli támpont a címben megjelölt dátum, és az, hogy élnek még a metróban emberek, akik emlékeznek a fenti világra. 

A régi felszínre. Mert az új már csak nyomaiban emlékeztet rá. A radioaktív háttérsugárzás miatt életveszélyes akár egy percet is a felszínen tartózkodni. A levegő mérgező, a nap perzselően éget, minden sugárfertőzött. A város romokban hever, a romok között pedig új, mindennél veszélyesebb életformák jelentek meg. Az ember számára nincs maradás. 

Ugyanis megint az történt, hogy egy egész jó filmet láthatunk mától a mozikban, csak épp az a bibi, hogy az már 2010-ben (!) debütált hazájában... Nem sietik el a drága forgalmazóink, annyi szent. De legalább hatalmas vásznon is megcsodálhatjuk, nem csak a monitor előtt.

Ez a film pedig nem más, mint a spanyol-francia Balada triste de trompeta / The Last Circus. Ami nálunk Egy őrült szerelmes balladája néven fog ezentúl futni.

Feliratosan adják, Budapesten a Toldiban, Művészben, Puskinban és a Palace Mammutban lesz látható. Ezen kívül még Gyöngyösön és Szegeden is megtekinthető.

Nem jósolok neki nagy sikert, hiszen akit érdekelt, az már megnézte. Meg ismerjük el, hogy eleve egy nehezen fogyasztható darabról van szó. Továbbá feliratos, amitől a magyar ember irtózik...

Azért aki teheti, nézze meg, hogy a forgalmazó ezt követően merjen elhozni hozzánk hasonlóan merész műveket.

(Ja és ha minden jól megy, a hétvégén meg fogom tudni nézni a Prometheust, amiről kritikát is tervezek majd.)

Az infókat innen vettük.

Tényleg nem szándékos, de valahogy mindig sikerül nézhetetlen filmekbe bukkannom. A "friss" jelző pedig arra utal, hogy a legtöbbjük nem olyan rég készült, még a "legöregebb" is 2004-es.

Most kivételesen legyen valami koncepció is, és haladjunk időrendben visszafelé.

1. Az ördög benned lakozik - The Devil Inside (2012)

Rendezte: William Brent Bell

Ördögűzős, kézikamerás film. Hű de eredeti! Mintha tíz éve készült volna Az utolsó ördögűzés, kb. így állhattak hozzá a készítők... Azért valami különbségnek csak kell lennie! Igen, itt nem egy svindlert kapunk, hanem tudományos eszközökkel felvértezett, a Vatikán alól kibújó két ifjú papot. Meg egy lányt, aki anyja lelki üdvéért aggódik. Ugyanis őt már évek óta megszállta a Gonosz, most egy elmegyógyintézetben vegetál.

Háááát... határeset. Érdekes is, ahogy a pupilla tágulást nézik, meg a mondjuk a vérnyomáskülönbséget. Meg a magyarázkodás, hogy a Szentszék már nem megy ki minden futóbolondhoz ördögöt űzni (exőszájzbúk Ferike ugye). Így viszont kívül eshetnek (valamiért, az ok nem világos) a tényleges megszállottak is. Ezért van ez a két önkéntes, aki felveszi a harcot. Ezek a csatározások egész pofásak, annak ellenére, hogy semmi eredetit nem tudnak felmutatni, de tényleg. A baj, a köztes időt kitöltendő baromi unalmas részek. Amint nincs akció, a film hihetetlen mélyrepülésbe kezd. A csaj karaktere totál érdektelen és felesleges. Bőven elég lett volna a két ördögűzőről készíteni egy kvázi "riportfilmet".

A másik gond az, hogy nem csak, hogy ezerszer elsütött panelokból építkezik, hanem szemérmetlenül lop is. Túl azon, hogy az összes ezzel a témával foglalkozó filmből csipeget, még az olyan klasszikusokból is képes csenni, mint az Ómen 3 ominózus csecsemő keresztelése. Ráadásul rosszul. Mert ami ott hátborzongató és nyomasztó volt, az itt kifejezetten kínos.

Két film, amiben valamilyen színű ruhát viselő szellem kísért. Hasonlítsuk csak őket össze!

Kezdjük az ismertebbel, amit bizonyára már sokatok megnézett.

A fekete ruhás nő - The Woman in Black (2012)

Rendezte: James Watkins

Még anno a legelső tévéfilm adaptációról írtam úgy, hogy készül egy újabb megközelítése. Most szándékosan elkerülöm a "remake" kifejezést, hiszen ez nem azt a változatot teszi új (fekete) köntösbe, hanem az eredeti Susan Hill könyvhöz nyúlik vissza. Sajnos magához a könyvhöz még nem volt szerencsém, így nem tudom eldönteni, hogy melyik adaptáció a hitelesebb, mert mindkét film rengeteg különbséggel rendelkezik, noha az alaptörténet mégis ugyanaz.

A legelső, legszembetűnőbb különbség az alaphangulat, ami maga a megtestesült gyász. Mert míg a tévéfilmben fiatal ügyvédünk egy boldog családi fészket hagy el, hogy egy elhagyatott mocsárra épült házban keresgéljen papírokat, addig itt ez koránt sincs így. Itt ugyanis a feleség belehalt a szülésbe, amit főszereplőnk a mai napig nem tud megemészteni. Az ilyet persze nehéz is.

Mindenesetre az atmoszféra máris sötétebb és nyomasztóbb, vagy legalábbis annak akar tűnni. Mert a film legnagyobb baja pont ez: nekem túl steril. Ez egy tisztességes iparos munka. Mondhatni mérnöki precizitással megkomponált, hogy mikor mi történjen, mikor mi próbálja megijeszteni a nézőt. Kevés sikerrel. Jó, elismerem, hogy üdítő hatású a mai világban egy klasszikus, gótikus hangvételű horrort látni, ami csak nagy ritkán hatásvadász. Mert kevés sokkolást kapunk, viszont annál több klisét (a tapéta alól valami borzalom kerül elő, hűha). Engem igazából semmi se lepett meg, valahogy nem volt képes frászt hozni rám. Pedig elhihetitek, nagyon akartam. Szeretem azt a bizsergető érzést, amikor a film megvárakoztat, és én azon izgulok, hogy mindjárt lesz valami. Itt is kapunk ilyesmiket, csak nálam ezek egyszerűen nem működtek.