Chocolate

Kezdjük az elejéről: főhősünk egy tipikus amerikai überszerencsétlen férfi, Jamie (Henry Thomas – Halott madarak, Ragyogás minisorozat, Psycho 4, Kétségbeesés), aki egy kihallgatáson ülve meséli el történetét. Elhagyta a felesége, vitte magával a kisfiát, szóval olyan üres az élete, hogy... nagyon. Foglalkozás szempontjából viszont elég érdekes illető lehetne: mesterséges ízek kifejlesztésén fáradozik. De nem az. Mi a viharnak kellett ezt 5 percig boncolni, mikor sose jön elő többet a téma? Esetleg köze van ennek a címben szereplő csokihoz? NEM.

Miután túljut egy újabb dögunalmas munkanapon, Jamie hazamegy a dögunalmas lakásába, és rájön, hogy... csokoládét kíván? NEM. Arra jön rá, hogy ez bizony dögunalmas. Inkább lefekszik aludni, előtte még olvas egy kicsit (Stephen King Sivatagi rémálmát), majd csokoládé ízével álmodik. És erről a 25 másodperces (!!!) részről kapta az epizód a címét...

Innentől teljes őskáoszba fulladunk: kollégája utolsó koncertjén punk-rock helyett klasszikus zene ritmusa üti meg fülét. Majd miután jól megtémázott egy szupermarketben felszedett bigét, valamiféle transzba esik, és nőként éli meg, hogy egy férfi... hát... megtémázza. De ha ez még nem lenne önmagában elég, még maszturbál is... nőként! Sőt, még a pasiját is kinyírja! Azaz... ez a leírás önmagában nem pontos. Látja abban az elborult kis fejében, hogy az agytekervényeivel összekapcsolódott nőnemű lény megöli a fentebb említett hímpéldányt. Ezek után már tényleg találkoznia kell vele! Mert az még egy dolog, hogy mutogatja neki magát, meg magához nyúl a fejében... Na de egy gyilkosság... Hmm, frankón megkívánnánk utána az illetőt, nemde?

Most, miután 37 percet elcsesztünk a semmivel, elvárnánk, hogy magyarázatot kapjunk erre a tömérdek baromságra, de nem... Bár Jamie tényleg nyakába veszi Kanadát, meg is találja ezt a bizonyos nőt, Catherine-t (Lucie Laurier), majd 13 percen keresztül győzködi őt arról, hogy ő nem őrült, hanem a másik fele... vagy valami ilyesmi.

Maradt teljes 6 perc arra, hogy történjen végre valami. Catherine végül beadja a derekát, beszélgetnek, bekamuzza (vagy nem? ezt még mindig nem tudom megítélni...) Jamie-t: ő is érzi, látja, hallja blablabla... témahelyzet, majd eszelős lövöldözés a hátralévő 3 percben. Pazar. Megjön a rendőrség, körbeérünk, éééééés... vége az epizódnak. Úgy, hogy tulajdonképpen mit kaptunk az elmúlt 57 percben? A nagy büdös SEMMIT.

Ennek a borzalomnak az a Mick Garris a rendezője, aki az egész Masters of Horror sorozat kitalálója és producere is egyben. Ha nem így lenne, esküszöm a rendezői szék közelébe se engedték volna... Mert... Rémlik valakinek ez a név? Mick Garris, Mick Garris... Leginkább King-adaptációkból csenghet ismerősen, mint például: Alvajárók, Végítélet, Ragyogás minisorozat, A golyó, Bag of bones... Sőt! Emlékeztek, hogy kiemeltem főhősünk esti olvasmányát? Mert ez is önreklám a javából: ő rendezte ugyanis az ebből készült Kétségbeesvét is. Ámen.

Vélemény? Hiába ettem közben csokit, hiába néztem utána három helyen is, nekem ez az egész egy nagy sötét folt maradt. Nem tetszett, az eddigi leggyengébb darab. Hiába vártam, hogy majd beindul mint Bonyhádon a TSZ... csalódnom kellett. Innentől a tiétek, jó(bb) szórakozást hozzá!