Dance of the Dead

Az epizód alkotói nagyon érezhették már a III. Világháború előszelét, ugyanis teljesen posztapokaliptikus, anarchikus hangulat uralkodik végig, pedig mindössze 2008-at írunk. Emlékezzünk, hogy maga a rész 2005-ben készült el. Az utcákon teljes a pánik, mindenütt fosztogatnak, erőszakolnak, bűnöznek ezerrel, sőt még vért is lopnak a tisztességes állampolgároktól!

Azonban ebben a zord világban akad egy békés kis zug, egy kávézó, ahol éldegél Peggy és anyukája. A csaj olyan, mint valami királylány, csak torony helyett a kávézó foglya, mert anyuci félti a csúnya és gonosz világtól, holott inkább neki lenne félnivalója. Folyton egy régvolt szülinapi zsúrról álmodik, ahol a savas (?) eső szétmarta a vendégsereget (haláli buli lehetett...). Megjegyzem, szerintem ez egy túlerőltetett szál zéró jelentőséggel, így engedelmetekkel nem fecsérelek rá több szót...

Szóval a nő szilárdan meg van róla győződve, hogy egyszem magzata odakint aligha maradhatna életben (kísértetiesen hasonlít az Aranyhaj és a nagy gubancra, csak horror verzióban...). Persze ahogy kell, megjelenik a herceg, csak fehér ló helyett lepukkant kocsival, a drogos barátai kíséretében. Mondanom sem kell, szerelem szövődik első látásra, Peggyben felüvöltenek a hormonok és ott hagyja az egész kócerájt, hogy éjszakai túrára induljon hős (gagyi) lovagjával és belevesse magát az igazi, nagybetűs ÉLETBE.

Jak, a vagány (Jonathan Tucker – A texasi láncfűrészes remake, Romok) pillanatok alatt átveszi a kontrollt a lány felett, és elviszi őt a munkahelyére. Ahol is egy enyhe nekrofil hajlamokkal rendelkező öregúr (Robert Englund, bizony-bizony, maga Freddy Krueger!) kifejlesztett egy olyan szert, amitől a holtak újra életre kelnek. Vagyis ez túlzás, zombi üzemmódba váltanak, és ha elektromos feszültség alá helyezik őket, még táncikálni is tudnak. Ez a "Holtak tánca". Ehhez a mutatványhoz azonban vér kell, nem is akármilyen minőségű. És mit gondoltok, mivel foglalkozik Jak? Pontosan, ő a beszállító.

Most pedig üljetek le és élvezzétek a műsort! Lesz zene és csöcsmutogatás, továbbá előkerül egy halottnak hitt rokon, csak épp nem a föld alól, ahol lennie kéne. Meg persze Peggy mamája is, akiről kiderül, hogy korántsem olyan cukormáz-jófej-ártatlan-védelmező őrangyal, mint amilyennek első pillantásra tűnt. De többet nem árulhatok el, tessék szépen leseggelni, megéri rááldozni azt az 57 percet.

Összességében: határozottan kellemes darab, bár egy kicsit sokára bontakozik ki, magáról a címről az első 35 percben szó sem esik (tekintve, hogy 55 perc egy epizód, ez sok, főleg hogy innentől orrba-szájba nyomják...), de a rendező, Tobe Hooper (A texasi láncfűrészes mészárlás, Poltergeist) és mint már említettem, Robert Englund személye bőségesen kárpótol mindenért. Mellesleg kettejüknek ez a harmadik közös filmjük az Eaten Alive és a Mángorló óta. De még a durva kameraállások és az obszcén realitás is garantálják, hogy egy darabig emlékezzünk erre az alkotásra. Ki így, ki úgy...