A japán filmipar európai szemmel nézve eléggé megosztja a nagyérdeműt. Az kétségtelen, hogyha perverz, vagy beteg mozit keresünk, hamar megtaláljuk az ő piacukon kedvencünket, persze, csak ha nem zavarnak a kikockázott nemi szervek... De hiba lenne beskatulyázni a stílusukat, mert művészfilmek, vagy para-horrorok garmadáját is kitermelték már, amikben szinte kötelező a fekete hajú kislány ugyebár...

 

Ezen bevezető alapján talán látszik, hogy van egy kis előítéletem a japán horrorokkal szemben, ennek ellenére rengeteget láttam már. Jelen alany nem csak japán, de még híres is, így 990-ért rá is vetettem a híres rendező, Takashi Miike 99-es alkotására, a Meghallgatásra. Én csak annyit tudtam róla, hogy művészi, beteg, és lassú. Ezek közül kettő miatt kissé húztam a számat, de még is kíváncsian álltam neki. Először vegyük a történetet, aminek az alapötlete nem csak egyedi, de még érdekes is.

 

Ugyanis adott egy férfi, Aoyama, aki elveszítette feleségét. Hét évvel a szörnyű esemény után fia tanácsára barátnő (konkrétan feleség) után néz. Filmes barátja javaslatára egy castingot tartanak, így az ottani nők közül Aoyama kiválaszthatja a neki megfelelő jelöltet. Előzetes életrajz-nézegetés, majd a meghallgatás alatt egyértelművé válik számára, Yamazaki, egy huszonéves kislány a nagy Ő, így találkozgatnak. A filmes haver viszont óvja a lánytól, ugyanis a múltjához eltűnt emberek, és eltitkolt, vagy nem is létező információk tartoznak,  és a néző is elég hamar látja, hogy a lány lakásán egy zsákban fura alak fekszik, és szabadulni akar...

A sztori kábé háromnegyede egy, hol drámai, hol laza romantikus mese. Remek hangulata van, és az ember hamar rááll a nyugodt tempóra, és csak néha-néha pillant az órára várva a nagy katarzist, amit már a borító is lespoilerez, de sebaj. A vége felé egy bizarr Lynch-szerű látomás sorozatot kapunk, ami fura időrendben mutat meg olyan jeleneteket, amit nem így,  vagy egyáltalán nem láttunk, mindezt fura víziókkal keverve. Itt lejön, hogy a sztori nem olyan hű, de bonyolult, inkább csak művésziesen bonyolított. Az például nagyon tetszett, hogy itt a rendező megmutatja azon jelenetek kvázi folytatását, amit első nézéskor feltűnően furán vágott. (pl , arcmosós jelenet, vagy a hotelszobás, ágyas snitt).

 

Bár eléggé nyilvánvaló volt a zsák tartalma, még is odabasz, amikor meglátjuk a tartalmát, szerintem ez simán a film legbetegebb és legextrémebb jelenete, ez nagyon bejött. Aztán ott van a vége, ahol kapunk egy kis kínzást, ami szerintem kicsit túl van értékelve brutalitás szempontjából, de azért az előzmények tudatában üt. ( mondjuk a kínzás alatt beüt egy olyan bevillanó kép, amit nem tudtam hova tenni, de hátha ti majd megértitek).

 

 

Mondjuk két szálat céltalannak éreztem. Aoyama titkárnője például miért bámulja úgy a főnökét két jelenetben is? Oké,hogy bejön neki, de ebből semmit nem hoztak ki, a csaj egy idő után nem kap több szerepet, de Aoyama barátja, és fia barátnője is köddé válnak a film során. Vagy csak én nem figyeltem eléggé?

 

Technikai oldalról a helyenként idétlenül ható kézből filmezést kritizálnám csupán, ami idétlen kamerarángást okozott, továbbá a vágás miatt sokszor csúszik a hangsáv, de mondjuk a casting alatt olyan tökéletesre sikeredett a vágás, hogy azt tanítani kéne. A kameraszögek profik, a képi világ kicsit szemcsés, de így is tetszett, a párbeszédek többé-kevésbé rendben voltak, hála az életteli szinkronnak, de néha kicsit céltalannak éreztem pár dialógust.

 

Zenéből nem sok van, de itt az őrült cifrázásokkal toldott melankolikus szólamok sokat tettek a groteszk hangulathoz, de még elbírt volna néhány helyen a film egy kis muzsikát.

 

A színészi teljesítmény majdnem mindenhol hiteles volt, a lányt játszó színésznő helyenként talán túlzásba vitte az artikulálást, valamint amikor a film végén amikor Aoyama fia "találkozik" apjával a nappaliban, annyira érzelemmentesre sikeredett, hogy rossz volt nézni. Hasonlóképp a legelső jelenetben, amikor Yamaoka a halott feleségét gyászolja. Eléggé esetlen lett ez is, de máshol nem volt kivetni valóm.

 

 

Én nem vagyok művészfilm párti, de ami a vitathatatlan érdemük, hogy kicsit mindenki a saját szája íze szerint formálhatja a sztorit (pl Donnie Darko, Mulholland Drive) ám itt kötöttebb a forma, nem hagy nagy szabadságot. Vagy megérted, vagy nem. Nyilván többszöri megnézése javallott egy ilyen mozinak, de másodszor már aligha köt le a film háromnegyede...

 

A Meghallgatás bejött a közönségnek. Van aki sznobizmusból, míg mások szimplán szimpátiából tartották jónak, de az biztos, hogy leköti és elgondolkodtatja a nézőt,még akkor is, ha nem is tetszett annyira neki...és végül is  ilyen a jó film, nem?