Elnézést a kissé Blikkes címadásért, de manapság muszáj az embernek figyelemfelkeltőnek lennie.

Maniac (1980)

Rendezte: William Lustig

Ez az a film, amit a hozzáértő horror-fanatikus első látásra meg nem mondana, hogy nem egy olasz giallo, hanem egy amerikai slasher. Igazából jobban megnézve, tiszteletadás a kor itallo-horror filmjei előtt, annak pedig tökéletes.

A rendező nem ismeretlen, hiszen ő dirigálta le mind a három Mániákus zsarut, amiről már nem is tudom hányszor ígérgettem, hogy majd írok. Azonban az írók közül az egyiknek ez az egyetlen filmiparhoz köthető motívum  az életében. A másik pedig egyben a főszereplő is; az abszolút hiteles Joe Spinell, aki olyan nagy formátumú filmekben volt mellékszereplő, mint a Rocky-sorozat, vagy a Keresztapa 2. Ahogy Danny Trejonak, így neki is kijárt már egy főszereplős alkotás, amiben kedvére gyilkolhatja az ártatlan lánykákat.

A történet voltaképpen ennyi is: szegény, azóta már elhunyt Spinell barátunk egy őrültet alakít, aki különböző lányokat hajkurászik. Eleinte csak kettyinteni akar, de aztán amint elborul az elméje, előkerül az a tipikus borotva, vagy a vadászpuska, vagy ami a kezébe akad (esetleg pont a puszta keze). Elméjének bomlottságának az mi sem jelzi még jobban, hogy szerény kis lakhelyét próbababákkal rakja ki, amiknek a csupasz fejére a levadászott nők véres skalpját szögeli. Na meg beszél is hozzá (mindig csak egy bizonyoshoz, aki kvázi a feleség szerepet tölti be), ami hagyján, de sokszor még össze is vesznek!

A film zseniális abban, hogy szakít a hagyományokkal: itt 100%-osan a gyilkos viszi a hátán a filmet. A többi színész esélyt se kap arra, hogy kibontakozzon. Ezt úgy tessék érteni, hogy ha bárki mást meglátunk egy adott jelenetben, azt 80%-os eséllyel meg lehet tippelni, hogy az illetőnek annyi. Vagyis, mi már az első perctől kezdve tudjuk, hogy ki a tettes, nincsenek meglepetések, találgatások. De mindezek ellenére képesek voltak olyan szintű feszültséget teremteni, hogy jómagam is elkezdtem izgulni, holott tudtam, hogy voltaképpen felesleges. Gondolok most elsősorban a metrós-üldözős jelenetre.

Egy percet nem unatkozunk, annak ellenére, hogy abszolút nem nevezném a filmet változatosnak a történetét tekintve. Egyszerűen lehengerlő egy alkotás ez. Az öldöklések "szemkápráztatóak", kellően brutálisak és változatosak, ugyanakkor nem megy át abszurdba se, mondhatni elég reális a kivitelezés, mint olyan maga.

Bevallom a cicifaktorra nem emlékszem, mert nem mostanság láttam a filmet, de úgy vélem, hogy meg voltam elégedve e téren is. Akár hogy is, ennek a páratlan alkotásnak még ez sem kell ahhoz, hogy jó legyen az összkép.

A már akkoriban is szerénynek számító 350 ezer dolláros büdzsé abszolút nem érezhető, látszik, hogy volt rajta munka bőven. Technikailag is minden téren rendben van: a hangok és a zenék is megfelelnek az akkori giallok-nak, de ugyanez elmondható a vágási és egyéb operatőri technikákról is. Bár az igaz, hogy néhol indokolatlanul sötét volt a kép, de ez legyen a legnagyobb probléma. Meg is érte a sok fáradozást, hiszen 6 milliót termelt. Ami ebben a műfajban azért elég szép teljesítménynek számít.

A negatívuma a filmnek pont a legnagyobb pozitívumából fakad: egyszerűen nincs kivel azonosulni, nem igazán tudjuk magunkat beleélni a alap szituációba. Az őrültünket sajnos még megszánni sem tudjuk, nem hogy együtt érezni vele, mondjuk az is igaz, hogy nem az a figura, aki megtestesíteni magát a "Gonoszt". Nincsenek párhuzamosan zajló események sem. Jó, tudom hogy a nyomozók munkájának bemutatása már akkoriban sem volt valami nagy újdonság, de azért itt jócskán a helyén lenne. Érdekes lett volna látni azt, ahogy próbálják a rendőrök összerakni a mozaikokat, ami nem lett volna olyan nehéz, lévén az áldozatok fejbőr hiánya nem egy mindennapi jelenség.

A hiányosságok ellenére is ez egy nagyszerű alkotás, és érdemes annak is megtekintenie, aki annyira nincs oda a slasherért, mert ez egy abszolút nem hagyományos darab.

Értékelés: 8/10