Rég volt trágya-adag. Most se lesz valami nagy, de azért tessék csak vígan dagonyázni! Ráadásul még tematikus is! Mind unalmas!
1. Unhinged (1982)
Rendezte: Don Gronquist
Kezdjük rögtön a legrosszabbal. Egyes kitartó törzsolvasóknak talán derenghet valami a címet látva: ez a film egy vendégtoplista által már szerepelt a blogon. Most viszont ideje tiszta vizet önteni a pohárba, mert itt szó sincs semmiféle "magával ragadó hangulatról"! Bátran kijelenthetem, hogy ez minden idők legunalmasabb slasherje.
Hiába van három fiatal lány, akik közül kettő még csöcsit is villant, ha a legelső gyilkolásig 38 (!) percet kell várnunk! És az is gyors és béna. Nagyon érződik az alacsony költségvetés, amire manapság divatosan az "indie" jelzőt aggatják, de inkább maradjunk a trashnél, mert ez kifejezőbb. Vagy lehet, hogy mégsem, mert még azt hihetnétek, hogy valami szórakoztató baromság. Nem, egyszerűen fárasztóan szar.
Félreértés ne essék, tudom jól, hogy kis pénzből is lehet jót alkotni, de azért van egy határ, van egy minimális elvárás. Például, hogy a vágásoknak legyen dinamikája. Meg a jeleneteknek. Meg úgy az egész filmnek. Iszonyatosan vontatott, tele érdektelen párbeszédekkel, mondhatni végig pofázzák a teljes játékidőt. Ami már önmagában se valami biztató, de a két filléres színészekkel (pontosabban helyi lakosokkal!) előadatni ilyen mennyiségű szöveget kegyetlenség. A mimikát és testbeszédet meg elvitte a cica. Egyedül az idős nénike volt hiteles, de tegyük szívünkre a kezünket: csak itt Magyarországon hány másodpercbe kerülne találni egy mindenért bosszankodó, házsártos, passzív-agresszív kisnyugdíjast? Na ugye.
A végén van egy csavar, de minek. Csak még értelmetlenebbé teszi a történetileg eleve nem túl erős filmet. Amire most szándékosan nem tértem ki. Komolyan mondom, a Pokolban ezt vetítik a legnagyobb bűnök elkövetőiknek. Nincs 80 perc, de nekem 180-nak tűnt. Ha állt volna mellettem valaki egy kalapáccsal a kezében, sírva könyörögtem volna, hogy zúzza be gyorsan a koponyámat. De miattatok végig szenvedtem. Nem kell hálálkodni, csak kerülni messziről. Ámen.
2. Kozmikus látogatók - Stridulum / The Visitor (1979)
Rendezte: Giulio Paradisi
Egyszer volt, hol nem volt, Hitchcock Madarakja és az Ómen sétáltak kézen fogva az erdőben. Majd rájuk ütött néhány, a Star Warstól megrészegült olasz producer és arra kényszerítette a párocskát, hogy szintetikus drogot nyomassanak, majd közösüljenek egymással. És bumm! Megszületett ez a korcs egyveleg. Akit senki se akart tisztességesen felnevelni, ezért nevelőszülőktől nevelőszülőkhöz vándorolt. Ettől kissé tudathasadásossá is vált, akit senki se ért meg.
Már pusztán az első 5 perc kiált egy jó nagy WTF?!-ért, ahogyan egy szőke Jézus mesél el egy olyan történetet kopasz gyermekeknek, hogy az ember füle ketté áll. A mese adja meg a narratíva alapját, melynek lényege, hogy megszületett a Földön a Gonosz, ezért oda kell menni és el kell pusztítani. A Gonosz történetesen egy általános iskolás szőke kislányban lakozik. Az anyukájának viszont varázsméhe van, mert képes lenne még egy ilyen kis rosszaságot szülni, amit egy titokzatos szekta nagyon is szeretne. A csapat olyan profi, hogy a nő udvarlója is tagja az összeesküvőknek. Akit egyébként a kis kedvencem, Lance Henriksen alakít! Amúgy nem is tudom, hogy van-e még olyan filmje, amiben köthető hozzá szexuális tevékenység...
Ezt követően a távoli univerzumból megjelenik a nyitó jelenetben is látható kedves öregapó egy csapat kopasz férfival, kiknek a szerepe igazából nem derül ki. De a papi jól el van a gyerekkel (nyehehe). Mindeközben történnek a szokásos furcsaságok, amelyek mind a kislány földöntúli hatalmához köthetőek: robbanás a kosárlabda pályán, játék madárból pisztoly lesz és merő szórakozásból izomból elhajít két korcsolyázó kölyköt. Remélem sikerült kellően zavarosan elmagyarázni a cselekményeket.
Aki ismeri a '70-es évek olasz-amerikai koprodukciós alkotások történetét, az rögtön képbe lehet a színvonalat illetően. Vagyis kapkodó munka, olcsó színészekkel, minimalista díszletekkel és gagyi kellékekkel. A kapkodás legjobban a vágásokban érhető tetten, konkrétan baromi lazán kapcsolódnak egymáshoz a jelenetek. Ennél fogva van egy furcsa kettősség is: a tempó bár nagyon gyors, de mivel nincsenek igazi mélységek, ezért hamar felszínessé és unalmassá is válik.Csak egy példa: anyuci nagyon hamar lebénul, amit érzelmileg kb. úgy él meg, mintha a fodrász elszúrta volna a frizuráját.
Pedig nem lenne annyira vészes! Vannak kifejezetten jól sikerült szegmensei a filmnek. Ilyen például az amikor párhuzamosan láthatjuk anyuka műtétjét azzal, ahogyan a lánya vígan felemás korlátozik. Nagyon szép, sokat mondó kompozíció. Ilyenből sokkal több kellett volna. Mert még a kislány is remek a maga nemében. Az erőszakos házvezetőnőt pedig a két Oscar-díjas (!) Shelley Winters (Lolita, Poszeidon katasztrófa, Fekete-fehér) játszotta el, lövésem sincs, hogy miért. De ha már itt tartunk, az említett űrapót is szintén egy két Oscar-díjas színész, John Huston (A máltai sólyom, A Sierra Madre kincse, A nagy csata) formálta meg, gondolom nyugdíj-kiegészítésért. Itt a tisztánlátás kedvéért említsük meg, hogy egyiket sem színészkedésért kapta. Mindenesetre azért ez valahol elképesztő.
Csak retro-őrülteknek tudnám jó szívvel ajánlani, mert amúgy nagyon fárasztó ez is. A vége pedig a giccs legelképesztőbb megtestesülése. Ja és az említett Madarak: valamiért ezek az állatok rendkívül fontos szerepet kaptak a film több jelenetében is (magyarul sokszor támadnak emberre). Igazából én nem találtam semmiféle direkt összefüggést a madarak és sztori között.
3. The Thirteenth Tale (2013)
Rendezte: James Kent
Elvileg dráma, de mivel végig kísértetsztorinak akarják eladni a történéseket, meg tele van rejtéllyel, ezért itt a helye. Ráadásul az egyik olvasónk ajánlotta (hát... köszi).
Angol tévéfilm. És ezzel mindent elmondhattam volna, hogy ha a Fekete ruhás nő legelső adaptációja nem minden idők egyik legfélelmetesebb mozgóképes műve lenne. Ráadásként, ahhoz hasonlóan ez is egy novellán alapszik. Ettől eltekintve tényleg olyan, mintha valami nyelvórára készített audio anyagot filmesítettek volna meg. Olyan kis semmilyen, száraz és félénk.
Bántóan nincs benne semmi erő. Bosszantó, mert lenne ahhoz potenciál bőven. A magának való haldokló öregasszony elmeséli élete történetét egy önéletrajzírónak, amiben aztán akadnak érdekességek. A lényeg, hogy van egy ikertestvére és ők ketten gyermekkorukban nagyon komiszak voltak kellő szülői fegyelmezés híján. Még saját bizarr nyelvet is kitaláltak. Ó és néha meghalt valaki a családi ház körül, ami technikailag inkább egy kastély. Amiben többen is látni véltek egy fehér ruhás szellemalakot.... Hűha!
Azonban ezek csak így címszavak, sajnos maga a történet korántsem ilyen érdekes. Igazából semmi újat nem tud felmutatni, vagy legalábbis olyat nem, ami ébren tudná tartani az átlagnézőt. A lezárás pedig kifejezetten ostoba, semmi értelme. Igazából élvezhetőbbre is sikeredhetett volna, ha kihagyják az egész mesélősdit és inkább végig jelen időben, lineárisan láthatnák a történteket. Bár ki tudja...
Több szót nem is vesztegelnék rá, mert igazából nincs is miről írni. Technikailag nagyon is hozza egy tévéfilm színvonalát - negatív értelemben.
Friss kommentek