Végleg bezárta kapuit a Briarcliff Manorban található elmegyógyintézet és ezzel véget ért sajnos az American Horror Story 2. évada. Következzen egy kimerítő megemlékezés arról, hogy mi is történt idén a kedvenc gyógyszállónkban. Vigyázat! Spoileres ömlengés és nyáladzás következik :)

Különösebben most nem térnék ki rá, hogy mi történt az évad első felében, ugyanis azt részenként követve olvashatjátok oldalunkon.

Az évad második felében már inkább a szereplők élete volt előtérben, nem pedig annyira az izgalmas cselekmények. A főszereplőink sorsa beteljesült, kié így, kié úgy.

Amikor még két éve (!) bemutattam a teasert, majd' összefostam magam a gyönyörűségtől. Aztán jött egy rendes előzetes is és hát egy kis elvette tőle a kedvem. De csak megnéztem!

Inbred (2011)

Rendezte: Alex Chandon

A történet igazából semmi újat nem tud felmutatni. Két szociális gondozó elvisz magával négy bajkeverő kölyköt vidékre, hogy egy sajátos csoportterápia keretében jó útra térjenek. Vagy legalább csak egy kicsivel legyenek haszontalanabbak a társadalom számára.

Így az első fél óra nagyjából velük foglalkozik, ezzel ismertetve meg a karaktereket. Pontosabban ez lenne a cél, de igazából semmit se tudunk meg róluk. Az egyik egy idegesítő faszfej, a másik piromán, a harmadik borzasztóan visszahúzódó, míg a negyedik annyira semmilyen, hogy a fejére is írhatnák, hogy "az elsők között fog meghalni". Míg a szociális gondozók pedig olyanok, amilyennek elképzeljük az ilyen embereket: kissé esetlenek, de elszántak. Próbálnak jó fejként viselkedni, ám ezek a mozzanatok annyira kínosak, amilyen kínos az, amikor a középsulis osztályfőnök az osztálykiránduláson próbál oldódni - kevés sikerrel. Hozzá kell tennem, hogy ez így is van jól, mondhatni eltalálták a karaktereket. Csak épp nem tudunk meg róluk semmit se...

A film alapötlete kurva jó, nem is értem, hogy miért nem jutott előbb eszébe másnak is. Ugyanis egy csapat horror-rajongó arra ébred, hogy átéli a kultikus Élőhalottak éjszakájának a történéseit! Ez mennyire kemény már, hogy a szereplők tudják, hogy mi fog történni, és ismerve a filmet nem fognak tudni ellene semmit se tenni? Ja de, kivárják a reggelt a felmentő seregig... huppsz.

Mindemellett kellően véres lesz, bár azért érződik a félmilliós költségvetés....

Papíron 2011-es, de a DVD/BD megjelenésre csak idén februárban kerül sor.

Egyébként már készül a második rész is!

Bizony, bizony. Ahogy azt az óévi összegzésemben is írtam, elértük a bűvös számot a blog életében. Szokás mondani, hogy egy sikeres blog 2-3 évnél nem bírja tovább. Ha körülnézünk a szférában, akkor ez valahol igaz is (sajnos). Mi szerencsére a kevés kivételt képezzük. Hiszen mi nem hogy a lejtő felé gurulnánk, hanem egyre magasabbra jutunk!

Hogy hogyan is kezdődött? Csak egy 22 éves srác meg akarta írni a véleményét a filmekről. Olyanokról, amiket inkább a DVD polcokon találhatunk, mintsem a mozikban. Ez lett a kvázi szlogen is, a "kevésbé ismert horrorfilmek".

Az elején, mit tagadjam, borzasztóak voltak az írásaim. (Utólag már javítgattam, szépítgettem őket, szóval nehéz tetten érni.) Így jobban belegondolva nem csoda, hogy hónapokig (!) kétszámjegyű volt az olvasótáborom. Emlékszem még dicsekedtem is a fősuliban, hogy "háhá már 36-an olvasnak!". Ennek megfelelően még a blog kinézete is egy ronda alapsablonban tündökölt, amit úgy próbáltam palástolni, hogy kézzel (!) festettem át a betűket minden egyes cikkben pirosra, mert hát valami "plusz" csak legyen benne. Ekkor még a HTML kódolásokról semmit nem tudtam, a CSS-t meg kevertem a CSI-al. (Na jó most se tudok sokkal többet, de azért az alapok már úgy-ahogy megvannak.)

Egy los angeles-i üzletember elutazik Szerbiába utánanézni anyja tragikus halálának. Ahol aztán sátáni rituálék, gonosz erők és a sors furcsa csavarjai ellen való küzdelemben találja magát.

Az előzetes történet helyett inkább érzelmeket közvetít, de azt egész jól. Felkeltette az érdeklődésemet.

A műfaj, mint olyan, halott. El kell fogadnunk. Egyedül Argento próbálkozik még a régi fényét visszahozni, mármint akkor, amikor nem kínosan gagyi trasht, vagy kínosan gagyi Drakula filmet készít.

Azonban most új olasz rendező tesz kísérletet a frankensteini műtétre, név szerint Federico Zampaglione, aki elvileg itthon is ismerős lehet a Rémképek (Shadow) c. horror által. (Látta már valaki? Jó?)

A Tulpa főszereplője egy nő, aki egy sajátos klubba jár, ahol egy tibeti guru segítségével el akarja érni a Zen legmagasabb szintjét (vagy valami ilyesmi). Ezért bármire képes. Azonban a szerelmét brutálisan megöli valaki. A rendőrséghez nem mehet, mert fél, hogy a munkahelyén botrányba ütközne. Így a giallokhoz híven magánnyomozásba kezd.

Az előzetes nem rossz. Egyrészt hozza a giallok kötelező elemeit, mint a csöcs, felesleges brutalitás, bőrkesztyű  és dühös olasz hablatyolás. Azonban nyoma sincs a rá jellemzi finom lassúságra, a vágás nekem ehhez túl feszes. Persze így igazodik a kor igényeihez, na de akkor most mi is a cél? Nosztalgia vagy reform?

Az általam kedvelt hobbi filmkritikus oldalon bukkantam erre a két rövidfilmre. Mindjárt rájuk is kerestem, megnéztem őket, és késztetést éreztem, hogy veletek is megosszam. A filmek rendezője, egy bizonyos Can Evrenol, aki Törökországban született 1982-ben. A középsulit még ott végezte el, de az egyetemet már Canterburyben (Anglia). Még két filmművészettel foglalkozó iskolába járt, Los Angelesben és Londonban. A hamarosan tálalásra kerülő két alkotásán kívül még két rövidfilmet tudhat maga mögött; a Screws (2007) és a Sandik (2007) címűeket. Evrenol maga írta, rendezte és vágta is a műveit, és még a produceri teendőket is elvégezte. Nem is húzom az időt, íme a 

My Grandmother (2008)

No, hát egy ilyen filmnek ha valaki a My Grandmother címet adja, az azért szerintem beszédes. Szóval szerintem ebben vannak saját élmények, persze egy jó adag "barokkos" túlzással nyakon öntve. Amit még esetleg rá lehet húzni, az a karót nyelt, bigottan vallásos, angol arisztokrácia (nem általánosítok) kigúnyolása. Elképzelhető, hogy Evrenol-nak, mint Törökország szülöttének furcsa volt az, amit Angliában tapasztalt és beleszőtte ezt is a filmjébe. A megvalósítás hagy némi kívánnivalót maga után, látszik a kis költségvetés. Tehát a hentelésből nem is látunk sokat, de helyette vannak hideg színek, jó kamerabeállások, és ennek az összhangja a rideg atmoszféra. Nekem tetszett. Lássuk a következő kisfilmet, mely több díjat is nyert kategóriáján belül, és melyet gyengébb lelkű olvasóinknak nem ajánlok:

„Jézus a falról néz le rám
De arca hideg, mint a kő;
Miért érzem olyan
Egyedül magam,
Ha szeret, ahogyan mondja ő?”

Amondó vagyok, tegyük kicsit parkolópályára a démonokat, és legyünk aktuálisak! Na jó, ezzel a kijelentéssel nagyjából negyven évet késtem, de engedve a hollywoodi filmipar szűnni nem akaró remake-lázának, ideje, hogy közelebbről is körbejárjunk egy olyan alkotást, amelyet rengeteg formában álmodtak már vászonra. Függetlenül attól, hogy az első, két Oscar-díjra jelölt film nagyjából kimerítette a történet lehetőségeit... (A borzalmas tévéváltozatot meg tessék elfelejteni.)

De! Idén érkezik az újabb produkció, szóval aki még nem tette meg, az vegye az irányt a polc/antikvárium/könyvesbolt felé, és tartson velünk a középiskolai farkastörvények világába! Hölgyeim és uraim, vérben tocsogva érkezik bálkirálynőnk, azaz:

Stephen King: A Boszorkánylány/Carrie

De mitől is olyan különleges ez a könyv? Mi van benne, amitől újra és újra előveszik az emberek? King remek témát választott, amely negyven év távlatából is megőrizte aktualitását. Hiszen mindenki volt középiskolás, tartozott klikkekbe, szeretett-szerették, gúnyolódott-kigúnyolták, álmodozott-élt. Azt pedig szerintem egyikőtöknek sem kell magyaráznom, milyen hatással vannak későbbi életünkre ezek az évek. Mégis, nem állunk neki regényt írni abból, hogy nőtt egy újabb pattanásunk, és a kiszemelt srác persze megint a csiniribimacát vitte el bulizni helyettünk, na meg anyu is csak balhézni tud velünk. Persze lehet, hogy az asztalfiókban dugdosott naplónknak - elnézést ma már blogunknak -, kisírjuk magunkat, de aztán töröljük a bejegyzést, és ennyi.

Nos, King regénye is majdnem erre a sorsra jutott. Ha a felesége, Tabitha nem talál rá a kéziratra a papírkosárban, talán sosem ismerjük meg a boszorkánylány történetét. Az író szerint ugyanis még túl kiforratlan, kegyetlen, durva és nyers volt a kiadáshoz. (Később mégis ezen tulajdonságok váltak a védjegyévé... Kissé ironikus...) Neje azonban rábeszélte őt, hogy egy próbát megér. Nos, olyannyira megérte azt a próbát, hogy még a poros kis házikójukat is egyből nagyobbra cserélhették. Nahát.

Be kell látnom, hogy ez a rész nemcsak, hogy nem a kedvencem, de annyira siralmasan szar, hogy nem is értem, hogy miként lehetett az antológia második része. A közepes indulás után, ha valaki ezt látja, akkor maximum azért lesz kitartó, mert tudja, lejjebb már nem lehet. Nulla forgatókönyv, idegesítő karakterek, és minden, ami Eric Robertset B kategóriás színésszé teszi. Szó szerint mélyrepülés minden szempontból.

E heti hősünk  nem is hős, hanem antihős. Ha Piszkos Harry horrorfilmbe kirándul, akkor viszont mindenképpen számolnia kell tettei következményeivel, mert a holtak nem felednek. Henry nem válogat az eszközökben, ha valakit laposra kell verni egy vallomás érdekében, akkor laposra veri. Az ilyen hozzáállással két baj van. Ha az ember nagyon belejön, akkor a sok jó mellett nyilván ártatlanok is be-becsusszannak az áldozatok közé, másrészt nyilván a túlkapás is benne van a pakliban. A hősködés már a sztori elején annyira jól sikerül, hogy a gyanúsított belehal, de még előbb annak rendje-módja szerint megfenyegeti vallatóját.