Úgy fejeztem be az előző cikkemet, hogy Hannah visszatérésével valami megmozdult és innentől majdnem biztosan elindul felfelé a sorozat. Igaz, ennél lejjebb már aligha kerülhetnénk, ezért innen már csak egy út vezet! Lássuk, sikerült-e a hegymászás.

Egész egyszerűen nem találok szavakat a hetedik részre. Az 50 perc alatt az öngyilkosság összes formája végigfutott a fejemen, pedig a szuicid hajlam nagyon messze áll tőlem. Nem tudtam eldönteni, hogy Masukából van jobban elegem, Debra várható újabb hisztijei miatt verjem a fejem a falba vagy pedig a Hannah-s szál érdektelenségének netovábbja miatt vágjam fel az ereimet egy vajkenő késsel. Vogelre már mondatot sem pazarlok. Remélem, ott döglik meg az íróasztala mögött.

Ha most komolyan az a céljuk a készítőknek, hogy Hannah-t egy érzékeny búcsú után kiiktatják a sorozatból, mert elhajózik világgá, akkor… akkor igazából semmi nem fog történni, ugyanígy megállás nélkül szidom majd az utolsó évadot, mert a nézhetetlenség jéghegyén táncikálunk.

De mivel minden jóban van valami Tibi és minden szar részben van valami jó, a fenti kép formájában foglaltam össze, hogy mi volt az epizód legértékesebb momentuma.

Ennyi. Na, legyen… Zach karaktere is egész jó. Olyan kis mufurc fejet tud vágni. De mivel már most látom, hogy miatta a következő néhány részben Dexter önmarcangolását fogjuk nézni, hogy „úristen, szegény Cassie miattam halt meg, meg kellett volna ölnöm”, ennek sem tudok őszintén örülni.

Most már nem is írom inkább, hogy ennél már csak jobb jöhet, mert tudunk még mélyebbre süllyedni mondjuk Győzike, Fekete Pákó vagy valami kis celeb feltűnésével. Én már semmin nem lepődöm meg. Ha az a céljuk az íróknak, hogy egy nézhetetlenül szar évadot dobjanak össze, amit aztán egy égbekiáltóan zseniális befejezés zár le, akkor tökéletesen dolgoznak és bocsánatot kérek. De egyelőre marad a szenvedés, az érvágás és a falfejelgetés…