UPDATE: A drága jó blog.hu még mindig nem oldotta meg azt a bugot, aminek köszönhetően egyes posztokhoz nem lehet kommentelni. Ezért most kirakom még egyszer. Ha ehhez se lehet, írjatok e-mailt!
Magam is meglepődtem, amikor a meghirdetett könyvkritikusi posztunkra négyen is jelentkeztek. Mivel véleményem szerint mindegyikük elég tehetségesnek tűnik a felvételre, ezért nem akartam önkéntesen döntést hozni. Elvégre Ti fogjátok őket olvasni, így döntsetek róluk Ti!
Alant látható lesz a négy versenyző írása, a kommentek között pedig írjátok le annak a nevét, akitől szívesen olvasnátok még az oldalunkon! Csak egy nevet lehet írni! Nyugodtan tessék megindokolni, kritizálni a mindegyiküket - kulturált keretek között! Hogy biztosítsuk a verseny tisztaságát, csak azoknak a kommentjeit fogjuk elfogadni, akik 2013. június 16 előtt regisztrálták magukat!
Természetesen, nekünk szerkesztőknek is lesz 1-1 titkos szavazatunk, már csak azért is, hogy így növeljük az izgalmakat:) Esetleges egyenlőség esetén én fogok dönteni, jobb módszert nem tudok.
Gondolkodtam, hogy két fordulós legyen, ezáltal "párharcokból" alakulna ki egy döntő, de egyrészt ez kissé igazságtalan, másrészt meg ehhez kéne még egyet írniuk. Könyvkritikánál meg ugye nem kérhetünk számon senkit, hogy pár napa alatt készítse el.
Fontos! A versenyzők nem tudták, hogy nyilvános párharc lesz, így nem is úgy készültek. Továbbá mivel én se így készültem, ezért semmiféle elvárásom nem volt. Így a terjedelemben és témákban bőven lesznek eltérések. Ezt tessék figyelembe venni!
A szavazás vasárnapig, azaz 2013. június 30 éjfélig fog tartani! Eredményhirdetés és ünnepélyes beiktatás másnap este.
Az írásokon csak formailag változtattam (illetve. a teljes neveket vettem ki), a képeket minden esetben én vadásztam.
A sorrend a beérkezés szerint alakult.
Hajrá!
Első versenyzők, egy hölgy, sieglinde!
A nevem Viki (de internetes körökben sieglinde-re hallgatok), 20 éves vagyok, kémiát tanulok az ELTÉn, Budapesten élek a vőlegényemmel és a Dorian Gray névre hallgató fekete macskámmal. Elég régóta írok blogot, eleinte filmes-könyveset, de mióta moly.hu-n könnyebben számontarthatóak az olvasmányaim, csak a személyes rinyablogomba írogatok. Imádom a horrort minden formában (ami meglepő fordulat ahhoz képest, hogy 12 éves koromig kislámpával aludtam), a műfajban nincs kedvenc filmem, de a Silent Hillt és a Halálos hallgatást bármikor meg tudom nézni. Ismerkedésem a horrorirodalommal természetesen Stephen Kinggel kezdődött, szinte az összes könyvét olvastam. Szerencsére nem ragadtam le nála, majdnem mindenre vevő vagyok, vagy legalábbis kíváncsi annyira, hogy megnézzem magamnak. Az alábbi áldozatot éppen SK ajálotta.
Joseph D'Lacey - Hús
Soha ne ítélj meg egy könyvet a borítójáról vagy a fülszövegéről. Kedvenc antikváriusom ajánlotta a figyelmembe a könyvet, de mivel különösebben nem tetszett, amit a hátsó borítón olvastam, évekig nem is foglalkoztam vele. De amikor az Emberem megvette, pár nap alatt kiolvasta és kerek szemekkel a kezembe nyomta, hogy tényleg olvassam el, már nem mehettem el mellette, és belekezdtem.
Nem meglepő, a sztori kicsit más, mint amit a fülszövegben elárulnak. A történet a disztópikus jövőben játszódik, helyileg Abyrne városában. Ebben az átszerveződött rendszerben mindennek az alapja a könyv címét adó hús. Ez a mindent meghatározó érték, a vallás alapja, a húsüzem vezetője maga az isten, a dolgozói kivételezettek az emberek között. Egy ilyen ember a főszereplő, Richard Shanti, aki a kábítópisztolyt kezeli, méghozzá igen precízen és biztosan. De már az első húsz oldalon kiderül, mégsem olyan idilli a helyzete: főhősünket pokoli bűntudat gyötri, ezért egyrészt naponta mérföldeket fut, önmagát büntetendő, másrészt kis családját, vagyis feleségét és ikerlányait sem hajlandó ellátni hússal. Alapjáraton a vegetarianizmussal semmi gond nem lenne, de ebben a világban a Közjóléti Hivatal lelkészei ellenőrzik, ha valaki nem tartja be az Adományok Könyvébe foglalt törvényeket. És Shanti viselkedése több, mint gyanús, ami feltűnik Mary Simonson lelkésznek és még főnökének, a húsgyár gonosz vezetőjének, Rory Magnusnak is. Tovább nem részletezném a történetet, hátha valakinek kedve szottyanna magának felfedezni a könyvet. De az újabb szereplők felbukkanásával egyre jobban körvonalazódik a város szerkezete és története, hogyan jutott idáig.
Kerülgethetném még a dolgot, de inkább térjünk a lényegre: ez a könyv nem egy irodalmi érték. A stílus nem szépirodalmi, a történet felépítése olykor megbicsaklik, a leírások nem az igaziak, és noha könnyű lenne a félresiklott fordításra fogni, nem hinném, hogy erről lenne szó, mert Weisz Böbe többször bizonyított már (Karen Rose könyvek, True Blood sorozat). Akkor miért is érdemes elolvasni? A rendkívül eredeti alapötlet és a - kár is lenne tagadni, a véres, beles, pornográf tartalom miatt. A hús elkészítésének hosszú részletezésénél nekem is nem egyszer felfordult a gyomrom, és nyomasztó hangulatával remekül elrontja az ember nyári napsütéses délutánokon túl jó kedvét.
A könyv az Ulpius kiadó gondozásában jelent meg, azon belül is a beszédes nevű Bloody Good Books sorozatban (aminek egyébként még csodás vámpírvadászos és zombis könyveket köszönhet a nagyközönség, és valahogy azóta nem jelentkezett, sőt, nem elérhető a könyvben megjelölt honlapon sem). Joseph D'Lacey-nek angolul már több írása is megjelent (bár ha jól látom, az utóbbi években nem vitte túlzásba a melót), magyarul csak a Hús kapható, meg állítólag valamikor valamilyen irodalmi magazinban megjelent egy novellája, ember legyen a talpán, aki megtalálja.
Következzen még egy hölgy, nirvanafor!
21 éves egyetemista lány vagyok Pestről, könyvmoly és horror buzi gyerekkorom óta. És akkor íme a förmedvény amit firkantottam:
Clive Barker - Pokolkeltő
Valószínűleg sokakban kelt nosztalgikus érzéseket a Clive Barker által írt és rendezett Pokolkeltő (Hellraiser - szerk.), a 80-as évek egyik kultikus horror filmje. Az alapjául szolgáló kisregény cselekménye nem tér el jelentősen a filmváltozattól (eltekintve néhány apróbb változtatástól a szereplőkkel kapcsolatban), amely nem is túl meglepő, hiszen az író saját művét filmesítette meg. Jómagam a filmet a mai napig nem láttam, a könyvvel viszont már zsenge koromban sikerült összeakadnom, bár gyanítom, hogy az olvasók többsége pont fordítva lehet ezzel. Így másodszori, immár felnőtt fejjel történő olvasás után próbálok véleményt alkotni arról, hogy a regény mennyire működik önmagában, a filmes élmény nélkül. Nos, akkor kezdjünk is bele.
Frank - az antihős - fiatal felnőttkora teljes egészét az élvezetek hajhászásának szentelte, s így véget nem érő utazásai során kiégve és üresen akad egy olyan titok nyomára, mely gyökeresen megváltoztatja az életét. Frank ugyanis még mindig mérhetetlenül sóvárog a mindent betöltő gyönyör után, így jut el odáig, hogy egy különös szerkezet segítségével kaput nyit egy másik dimenzióba, abban a reményben, hogy az onnan érkező lények hozzásegítik majd vágyai beteljesüléséhez, ám mint utóbb kiderül, azoknak a gyönyörről és kínról alkotott elképzelései némiképp eltérnek a miénktől. Egy évvel később Frank öccse, Rory és annak felesége, Julia költözik be abba a házba, ahol ez a bizarr szertartás történt. Julia az egyik különös szobában hamarosan felfedezi Frank szétroncsolt, ám hihetetlen módon még mindig élő maradványait. Köszönhetően múltbéli félrelépésüknek, valamint Julia szürke és boldogtalan házasságának, a nő úgy dönt hogy segít a férfinak visszaszerezni a testét, bármi áron...
A történet kisregény lévén nem operál túl sok szereplővel, a cselekmény jobbára egy szálon fut, időben pedig néhány hónapot ölel fel. A mű terjedelméből adódik, hogy még a főbb szereplők sem igazán kidolgozottak, az író csupán néhány, a szerelmi trapézban elfoglalt helyük szempontjából fontos jellemvonásuk villantja fel, ez alól csupán Frank képez kivételt, ám az ő karaktere sem nevezhető túlságosan összetettnek. A másik dimenziót és az ott lakozó lényeket, a kenobitákat a misztikum jótékony homályai fedi, nem tudunk meg róluk túl sokat, így az író a képzeletünkre bízza a velük kapcsolatos kérdések megválaszolását. Ez véleményem szerint így is van jól, hiszen a természetfeletti történések részletekbe menő taglalása általában teljesen eltörli az olvasó fejében azt a kellemesen borzongató gondolatot, hogy a való világban ilyesmi megtörténhet, rosszabb esetben pedig akár nevetségessé is teheti az egész koncepciót. Maga a cselekmény megfelelő tempóban pörög, sok a párbeszéd, nincsenek benne hosszadalmas, öncélú leírások, melyek megakaszthatnák a történetet. Habár a regény fő motívuma a csonkítás és a kínzás, ebben az esetben is a kevesebb néha több elve érvényesül, a leírások ugyanis itt se túlságosan hosszúak és részletekbe menőek, néha már-már tárgyilagos hangot ütnek meg, így ismét a képzeletünk kaphat teret. A fordulatok többnyire előre sejtetik maguk, de nem teljesen triviálisak, a végkifejlet pedig, habár nem tartogat túl nagy csavart, korrekt. Ami nekem kifejezetten tetszett, hogy az egész történetet belengi egy sajátos, nyomasztó atmoszféra, ami egyrészt a kenobiták emberfeletti (?) brutalitásából, másrészt pedig a főszereplők nagyon is hétköznapi boldogtalanságából tevődik össze.
Teljes szívvel ajánlom bárkinek, aki érdeklődik a klasszikus horror iránt, ez a könyv ugyanis olvastatja magát, sehol se laposodik el annyira a történet, hogy le akarnánk tenni, így néhány óra alatt kivégezhető. A magyar nyelvű kiadás fellelhető az antikváriumokban, eredeti nyelven pedig beszerezhető az interneten Hellbound Heart néven.
Most pedig következzen egy régi ismerős, Balint_bacsi! (Szerk.: az ő írását valamiért a szerver nem akarta széttagolni.)
Guillaume Apollinaire - Tizenegyezer vessző
Végül, de nem utolsósorban következzen Thasaidon!
A horrorral már jó pár éve (kb. 2006 óta) foglalkozom, szerintem lassan azt is elmondhatjuk, hogy alaposan. Ezen a világon belül kifejezetten az irodalom érdekel, filmeket nézni nem szeretek, legfeljebb, ha egy írásmű feldolgozásáról van szó. Az irodalmon belül elsősorban a misztikus-atmoszférikus jellegű munkákat kedvelem, nem a direkt belezősöket. Lovecraft értelemszerűen nagy kedvencem, de szeretem az őrá ható XIX. századi írókat és igyekszem kiterjeszteni a figyelmem az e vonulatot továbbvivő modern szerzőkre is. A témában 2012 februárja óta saját blogot is vezetek (zothique.blog.hu - amennyiben az önreklám megengedett).
Howard Phillips Lovecraft legjobb művei
Howard Phillips Lovecraft (1890-1937) neve valószínűleg nem ismeretlen az olvasók számára. A providence-i rémgyáros meghatározó hatást gyakorolt a modern horrorirodalomra, munkásságát olyan nevek emlegették-emlegetik tisztelettel, mint Robert Bloch, Ramsey Campbell vagy Stephen King. Teljes novellaörökségének magyar nyelvű kiadásával a honi könyvipar sokáig adós maradt, végül a Szukits Kiadó töltötte be az űrt egy háromkötetes gyűjtemény publikálásával. A kiadó 2011-ben egy válogatást is piacra dobott, nyilvánvalóan a szerzővel ismerkedni vágyók örömére, akik szemében az „ismerkedés” fogalma három vaskos kötet bekebelezésénél szerényebb erőfeszítéseket implikál. A régi – elsősorban a Valhalla Páholy gondozásában megjelent – Lovecraft-kiadások szűkössége kétségkívül legitimál egy efféle vállalkozást.
A meglehetősen terjedelmes kötet értékelésének elsődleges szempontja az, mely alkotások tekinthetők a szerző „legjobbjainak”. A szerkesztő Lovecraft munkásságának 1919-től 1936-ig terjedő szakaszából mazsolázgatott, és onnét is elsősorban az ún. „Cthulhu-mítoszhoz” kapcsolható műveket emelte be. E preferenciát tükrözi, hogy a könyv egyből a Cthulhu hívásával kezdődik. E körbe sorolható továbbá az Árnyék Innsmouth fölött, Az őrület hegyei, valamint a Rémület Dunwichban, valamint talán az Árnyék az időn túlról; és ezek a művek az antológia igen jelentős hányadát foglalják el. Ennél csekélyebb helyet kapnak Lovecraft olyan viszonylag korai művei, mint a gótok örök kedvence, A kívülálló, a kora ’20-as évek egyik legjobbja, a Patkányok a falban, az Erich Zann muzsikája, A kép a házban, valamint a Randolph Carter vallomása. A maradék két helyet két be nem skatulyázható, sci-fi jellegű történet, az Eryx falai között, valamint a Lovecraft által is – okkal – legtöbbre értékelt Szín az űrből foglalja el.
Nyilvánvaló, hogy mindenki számára más a „legjobb”. Ennek ellenére úgy érzem, kissé aránytalanul túlsúlyba kerültek a Lovecraft érett korszakába tartozó művek. Kétségtelen, hogy ezek a legnagyobb hatásúak, de az, hogy a Lord Dunsany által ihletett művek – például a Polaris, az Iranon keresése, A fehér hajó, a Celephaïs, ne adj’ Isten a Zarándokút Kadathba – egyszerűen kimaradtak. Jómagam kétségkívül az érett művek imádója vagyok, de az említett korszaknak is fontos részét képezte Lovecraft munkásságának. Ráadásul az e korszakban született művek sem hitvány, egyéniséget nélkülöző utánzatok – érdekes tény: maga Lord Dunsany nyilatkozott olyképpen ezekről az írásokról, hogy noha az ő szellemében íródtak, mégsem az ő másolatai.
A másik problémám az, hogy ideje lenne nálunk is megkülönböztetni a kollaborációkat Lovecraft eredeti írásaitól. Számos olyan írásmű született, melyek megalkotásában Lovecraftnak oroszlánrésze volt, de más szerző neve alatt jelentek meg – ezek általában csekélyebb színvonalúak, üdítő kivétel a Houdininek írt A fáraók börtönében, vagy a Zealia Bishop ötlete alapján Lovecraft által kidolgozott The Mound –, valamint olyanok is, melyeket Lovecraft nyíltan más szerzőkkel írt együtt. Ilyen az E. Hoffmann Price által „kibulizott” Az ezüstkulcs kapuin át, vagy a Kenneth Sterlinggel közösen írt Eryx falai között. Lovecraft sok egyéb kollaborációt is elkövetett, ám csak ez a kettő szerepel a jelenlegi magyar nyelvű kiadásokban, és azokban sincs feltüntetve a kollaboráció ténye. A pontos szerzőség beazonosíthatósága okán remélhető, hogy ez a helyzet idővel megváltozik.
Aki még nem ismeri Lovecraftot, és tudni akarja, mely művekkel írta be magát végleg a modern horrorirodalom történetébe, annak a jelen kötet kétségkívül jó szívvel ajánlható. Azonban érdemes szem előtt tartania, hogy a szerző sokoldalúbb volt annál, amit a könyv sugall, és bizonyos esetekben a magyarra lefordított művek szerzősége nincs pontosan feltüntetve.
Most pedig mehet a voksolás!
Friss kommentek