Legutóbb a Ház az erdő mélyén volt olyan, hogy a kedves olvasók ilyen-olyan módon nyüstöltek a kritikáért. Most is ez történt, köszönhetően annak, hogy már boldog-boldogtalan látta és írt róla véleményt. Én ismételten meg akartam várni a hazai megjelenést, de ezúttal se jött össze (na jó, azért a május 29 már nincs olyan messze). Stílusosan egy hete kellett volna róla írnom Anyák Napján, de mire ez eszembe jutott, már késő volt... Sebaj, a lényeg, hogy engedtem a nyomásnak:)
Mama (2013)
Rendezte: Andrés Muschietti
Hogy miért beszél mindenki róla, arra egyszerű a magyarázat: mert ez egy jó film. De csak ennyi, semmi extra. Sajnos az utóbbi évek hozzá szoktattak minket ahhoz, hogy minden olyan horrorfilmet az egekig magasztaljunk, ami képes betölteni az eredeti funkcióját és ránk hozza a frászt. A minőségi munkákat nagyítóval kell keresni. Elég, ha csak a blogon megjelent kritikáimat nyálazzátok át: mikor is adtam én 10 pontot egy olyan filmre, ami az utóbbi 5 évben készült? Így talán az se csoda, hogy sokan valóságos Messiásként tekintettek a kritikán aluli Sinisterre, aminek az archív felvételei azért még is borzongtam.
A Mama is hasonló cipőben jár, hiszen nagyrészt jól ismert panelekből építkezik. Adott egy fiatal pár, kik a rokoni kapcsolat miatt befogadnak két, az erdőben szocializálódott kislányt, hogy otthont teremtsenek nekik. Ezt segítendő kapnak egy szép családi házat (költözős klisé), és egy "Mama" nevű szellem asszonyt, kit a tragikus múltja nem hagyja nyugodni (klisé 2). Ő volt az, aki vigyázott a gyermekekre az erdőben, így ténylegesen betöltött valamiféle bizarr szülői funkciót (na jó, ez a vonal egész egyedi).
De aztán megkapjuk a rémisztő, furcsa álmokat (klisé 3), az elengedhetetlen "jump scare"-eket (ez kötelező elem, elismerem) és persze a nyomozást a természetfeletti lény háttér története után (klisé 4), meg a jelképesen fel-fel bukkanó rovarokat is (klisé 5).
Mindemellett előszeretettel merít ihletet ázsiai horrorokból is: görcsös, "ropogós" mozgás az Átokból, fényképező vakujával való világítás a sötét szobában a Shutterből és egy konkrét kép átemelése a Ringuból. Ja és azt mondtam már, hogy "Mama" hosszú fekete hajú és pálcika vékony?
Én azonban mégsem tudok rá haragudni (annyira). Mert igenis van egy olyan hangulata, amitől nem lesz unalmas egy percre sem. A feszültséget és a félelemkeltést is sikeresen adagolja, nem egymásra hányja. A cselekmény tempója abszolút helyén van, egy percre sem ül le. Mindez sajnos azt is eredményezi, hogy a főszereplő punk rocker, kvázi anya-pótléknak egyszerűen esélye sincs összemelegednie a gyermekekkel. Pedig pont ez lenne a cél, hogy lássuk a karakterfejlődését. Ő viszont a film nagy részében olyan hideg, mint a fagyott pingvinszar. A lélektelen betakargatásáért például kijárt volna egy büdös nagy pofon.
A kislányokkal is hadilábon állok. Az idősebb egyszerűen túl hamar lesz normális, a kezdeti vadsága se perc alatt eltűnik. Cserébe viszont a kicsi sokkal hitelesebb a négykézlábbal történő mozgásával és állandó morgásaival, rágcsálási kényszerével.
A kivitelezés pazar. Az operatőri munka profizmusa már a nyitójelenetben könnyet csal az ember szemébe. Kár, hogy az általa felállított lécet a játékidő folyamán nem sikerült megugrani. Egyedül maga szellem kivitelezése béna egy kissé. Az arca nem hogy nem ijesztő, egyenesen szánni való. Megformálója egyébként ugyanaz a Javier Botet, aki férfi létére már a [REC] 1-2-ben is csontsovány szellemnőt alakított.
Ha figyelembe vesszük a színészi gárdát, akkor a 15 millió dollárból való gazdálkodásért járó elismerés még nagyobb. A pótmamát a két Oscar-díjra jelölt Jessica Chastain (A segítség, Zero Dark Thirty, Az élet fája) testesíti meg, aki egy igazi átváltozó művész. Én fel se ismertem. Alakítása itt nem eget rengető (lásd fentebb az okát), de úgy különösebb gond nincs vele. Párját a Trónok harca Királyölője alakítja, Nikolaj Coster-Waldau. Ő már jobban oda teszi magát, noha a film jelentős hányadában kómában fekszik... A gyermekek viszont elképesztően ügyesek, megemelem a kalapom előttük.
A befejezés bár kivitelezésében csalódást keltő volt, mégis meglepett. Ilyet még biztos nem láttatok. Semmihez se tudnám hasonlítani. A rendezésnek a kisebb-nagyobb hibáit meg lehet bocsájtani, hiszen Muschiettinek ez volt az első nagyjátékfilmje, amit mint tudjuk, a saját két perces rövidfilmjének a felduzzasztott változata. Hála Guillermo del Toronak, aki ismét belenyúlt a tutiba. Produceri tevékenysége során eddig mindig jó filmhez adta a nevét, leszámítva a Ne félj a sötéttől!-t, de ezzel azt a csorbát is kiköszörülte. Mindenesetre a rendező előtt még nagy jövő állhat, hiszen ránézésre senki se mondaná meg, hogy ez egy kanadai-spanyol koprodukció és nem amerikai.
Lehet, hogy kevesebb pontot érdemelne a fentebb vázolt okok miatt. Meg is tudom érteni azokat, akik esetlegesen lehúzzák. De szerencsére a filmeket nem lehet matematikai táblázatok alapján értékelni. Az az elsődleges szempont, hogy sikerült-e megérintenie a nézőt. Engem megfogott, végig le tudta kötni a figyelmemet. Néhol izgulni is tudtam. Szóval tetszett. Noha a kisördög azért bennem bujkál, hogy azért ez mégsem egy nagy durranás, de még mindig jobb, mint a mai nagyátlag.
Friss kommentek