Úgy látszik most amolyan "pótoljuk be a tavalyi hiányosságokat" időszakot élek. Nem baj, a lényeg, hogy minél több, "kevésbé ismert horrorral" szolgáljam ki a kedves olvasókat. Íme egy egész jól sikerült darab.
The Aggression Scale (2012)
Rendezte: Steven C. Miller
Már a film nyitánya megüt egy biztató hangot: a kocogásáról hazaérkező nőt szó nélkül hasba lövik, majd lefényképezik. Kemény. Sajnos nem egy elborult sorozatgyilkos mindennapját fogjuk követni, hanem egy klasszikus gengszter leszámolásba csöppenünk. Vagyis adott a főgóré, akit az egyik alkalmazottja meglopott fél misivel, ami azért nem kis pénz. Neki meg szüksége van rá, hogy izibe elhagyhassa az országot. Éppen ezért szól a változatos összetételű bandájának, hogy minden lehetséges gyanúsítottat kérdezzenek ki, majd a biztonság kedvéért öljék meg. A fénykép meg bizonyítékként kell, hogy elvégezték az igencsak határidős melót.
Ezt a feszült, erőteljes kezdést aztán hirtelen megtöri a szokásos "a család új házba költözik" klisé. Az idősebb kamasz lány természetesen igazi lázadó, aki még jó, hogy ellenszenves. Az öcsike meg kész Néma Levente, aki kicsit visszamaradott, és kicsit beteg. Legalábbis a legtöbb gyerek nem öl köpőcsővel pókot. (Az Egy indián Párizsban most nem játszik.) No, azért annyira nem sablonos, mert voltaképpen két csonka család friss egyesülését lehetünk tanúi.
A családi dramatizálást szerencsére pont időben töri meg egy Mártírokhoz hasonló nyers váltás. Igen, megjöttek a rosszarcúak, mert apuka is rajta van a listán. A bökkenő az, hogy a kisfiúról kiderül, hogy autodidakta módon tanulja a gerilla hadviselést. Ráadásul szociopata, aki szemrebbenés nélkül képes csavarhúzót állítani az ember fejébe. Így lesz ez a film egy amolyan "Reszkessetek betörők hardcore". Avagy a bibik és puklik helyett nyílt töréseket és spriccelő artériákat látunk, ahogy az eredetiben is illett volna. Mert ugye, ha hó'kon basznak egy téglával akkor minimum ketté nyílik a koponyád.
Nem kell megijedni, a csapdákban kevés a gyermetegség. Pont annyi, amennyit elvárhatunk egy pubertás korban (?) lévő sráctól. Az külön tetszett, amikor az egyikkel felsült, mert így megadja a valóság látszatát. Egy kicsit. Sajnos a film a vége felé önmaga paródiájává válik, az autóvezetésre például abszolút nincs mentség.
Egyébként egy korrekt munkával van dolgunk. A kivitelezéssel nincs gond, szépen fényképezett és kellően véres. A színészek elvárhatóan alakítanak. Külön kiemelném a számomra egyik legviccesebbet, Jacob Reynolds-ot, akit a Tétova lelkek (Gummo) után fura ilyen szerepben látni. Ki is lógott a bandából rendesen. Bár mérhetetlen élvezet az, amikor egy látszólag védtelen gyermek mészárlást rendez a lelkiismeretlen bűnözők között, csak nem szabad a részletekbe belegondolni.
Ha agyalunk, akkor ugyanis rögtön romlik az összkép. Éppen ezért kivételesen próbálom félretenni a kukacoskodásaimat (a listán lévők felét ki se hallgatják, csak kivégzik - WTF?!), mivel ez az az eset, amikor egyszerűen sodródni kell a film hangulatával. Mert az van neki, ami sajnos mostanság ritkaság számba megy, és lassan már matematikai képletekkel kell értékelnem a látottakat.
Lehet, hogy kissé túlértékelem, de nekem kifejezetten tetszett, dacára a kliséknek és forgatókönyvi érdekességeknek.
A rendező pedig jóvá tette a Scream of the Banshee által okozta lelki sebeimet. Szeretem, ha valaki tud fejlődni. Már ezért is megérdemli a felülpontozást. (Na jó, a Silent Night remake se volt annyira vészes.)
Friss kommentek