Már március idusát éljük és még nem írtam idei horrorról, ejnye. Sokan nyilván most a Mamára gondolnak (mindíg meg-megállva), de él bennem a parányi remény, hogy valamilyen formában itthon is bemutatják (aztán persze előbb-utóbb úgyis feladom).
Így viszont az első egy nagyon különleges darab lesz. Jöjjön hát a...
The ABCs of Death (2012 - 2013)
Rendezte: maradjunk annyiban, hogy 26-an (!) vannak
Igen, 26 rendező egyetlen filmhez (és legalább ugyanennyi író)! A képet azonban árnyaljuk, hiszen nem egy nagy egészről, hanem nagyjából 5 perces kisfilmekről van szó. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy szerte a Nagy Világból megkerestek filmeseket, egy-egy random betűvel. Mindenki kitalálhatott hozzá egy, az adott betűvel kezdődő tetszőleges szót. Ezzel, és a halállal kapcsolatban kellett filmet forgatniuk. A megkötés ennyi volt, minden másban szabad kezet kaptak, vagyis mindenki kiélhette magát. Sokan a nagy szerencsénkre ezzel vissza is éltek.
Nehéz erről a "filmről" bármit is írni, hiszen egészként nem kezelhetjük. Részekre bontva viszont egy baromi hosszú kritika lenne belőle, ráadásul megfosztanám a kedves olvasóinkat az élvezettől. Mert bizony meg kell hagyni, élvezetes egy darab. Ugyan van minőségbeli ingadozás az egyes történetek között, de egy se volt, amitől feszengenem kellett volna, hogy erre még azt a pár percet is sajnálnám az élettől.
A többség mivel szabadon engedhette a fantáziáját, így inkább humorosra, vagy szatirikusra vette a figurát. Tegyük hozzá, hogy ilyen rövid idő alatt baromi nehéz bármiféle mély mondanivalót megfogalmazni és úgy közvetíteni, hogy az ne legyen direkt. Szerencsére azért akadt erre is példa.
A rendezők tényleg a világ minden tájáról érkeztek. Nem egy ismerős lehet a blognak köszönhetően. Lássuk is a számunkra kiemelkedőket:
- Jason Eisener a zseniális Treevenge rövidfilmmel és a Hobo with a Shotgun-nal már bizonyított
- Igazi húzónévnek a francia újhullámos Xavier Gens (Frontiéres(s), Hasadás, Hitman - A bérgyilkos) került be
- A japán trash-fenegyerek Noboru Iguchi (Machine Girl, Robo-geisha)
- Mellé itt van a hasonszőrű társa Yoshihiro Nishimura (Tokio Gore Police, Mutant Girls Squad)
- Illetve van egy harmadik is, a kultikus Yudai Yamaguchi (Versus, Meatball Machine)
- Thaiföldröl Banjong Pisanthanakum (Shutter, Alone)
- A nem éppen könnyed filmjeiről ismert angol Simon Rumley (Little Deaths, Red White & Blue)
- A négy év hallgatás után életjelet mutató Marcel Sarmiento (Deadgirl)
- Egyenesen Ausztráliából Andrew Traucki (A zátony, Halál a mocsárban)
- A legrangosabb név a listán egyértelműen az Oscar-díjra jelölt Nacho Vigalondo (Időbűnök, Reggel 7:35)
- Jake West, aki mennyiségben a legtöbbet tette le eddig az asztalra (Doghouse, Vérszomjas idegenek, Pumkinhead 3 - Porból porrá)
- A feltörekvő Ben Wheatley (Kill List, Vérturisták)
- Nem hiányozhat az egyre ismertebb Ti West sem, aki ezúttal eltért a stílusától (Kabinláz 2, The House of the Devil, The Innkeepers) - ezzel idén is az ő munkásságával kezdünk egy évet
- ééééés az igazi meglepetés Srdjan Spasojoevic nevű szerb úr (na vajon mit rendezett?)
Mint ahogy a nevekből is sejthető, valóban színes társaságot sikerült összehozni. Azt túlzás lenne állítani, hogy tetten érhető az alkotók stílusa, hiszen legtöbbjük ehhez még nem készített elég filmet. Egyedül a japánoknál jelenthetjük ki teljes magabiztossággal, mert mindegyikük valami agyzsibbasztó trash-el készült. Mi több, a Tokio Gore Police-ból már jól ismert Yoshihiro-féle társadalomszatíra ezúttal is tetten érhető, úgy, hogy közben tiszteleg Stanley Kubrick előtt is.
Vannak rendhagyó megoldások is. Akad rajzfilm, gyurmafilm (!) és állatruhába bújtatott is. Ezek mind jópofák, nevettetőek. Csak az a baj, hogy a sok agyzsibbasztó baromság és a művészi értékekkel bíró, elgondolkodtató darabok között elvész maga a horror, mint olyan. Mert oké, vannak kifejezetten véresre sikeredettek is. Xavier például nem hazudtolja meg magát az öncsonkító főhősével. De igazi, hagyományos értelemben vett horrornak egyedül talán csak az "U"-t tudnám mondani. Ez viszont kifejezetten szomorú. Egyikük se akart beparáztatni, pedig a Mama kisfilm változata szerintem bizonyíték arra, hogy ez lehetséges ilyen terjedelemben is.
Továbbá az olyan túldimenzionált darabokra már nem is térek ki, amiket az "O" meg a "W" képvisel. Baromi nehéz őket értelmezni, eléggé elvontak - és ez még enyhe kifejezés. Utóbbi egyébként meglepően sok hasonlóságot mutat a "Q"-val, ami amúgy az egyik kedvencem. Ugyanis a készítők eljátsszák, hogy nincs ötletük ehhez a betűhöz ("kibaszott Q!"). Ja és csöcsi is van benne, duplapont.
A kivitelezés minden esetben korrekt, sőt, kifejezetten magas színvonalú. Erre a legjobb példa a "D", amit simán jelölnék Oscar-díjra is. Egyszerűen zseniális operatőri munkája van, dacára annak, hogy az egész lassított felvételen látható. Na jó, az "F" kissé mélypont ilyen tekintetben, de kárpótol az elborultsága.
Hogy miért nem írtam konkrét filmcímeket? Mert szerintem tök jó móka őket nézés közben kitalálni. Van 1-2 könnyű, de olyan is akad, amit a büdös életben nem talál ki az átlagember (lásd a "H"-t). Arról meg nem is beszélve, hogy már ezek önmagukban is elég spoileresek lennének.
Engem szórakoztatott. Párat persze simán kivágnék a személyes ízlésem miatt, de egyszer mindet végig lehet nézni. Érdemes is. Hiszen statisztikai alapon legalább egynek mindenkinek tetszeni kell:) (Nem, most ne tessék a Scarry or Die-t ellenpéldaként felhozni). Maga a kezdeményezés is szimpatikus, remélem lesz második rész, új gárdával.
Érdekesség: a poszteren látható gyermek a "V" rendezőjéé, aki a filmjébe is belerakta. Hát nem kedves?
Értékelés: 8/10
(Mielőtt bárki belekötne: 2012-ben csupán néhány fesztivált járt meg a film, a nagyközönségnek mostanáig várnia kellett.)
Friss kommentek