„A konyhában éktelen rendetlenség uralkodott. Mindenhol koszos edények, a földön liszt, felütött tojások hevertek. A konyhapulton egy kibelezett macska. Theresa gyomra felfordult. Kétségbeesetten a mellette álló férfire nézett, akin nem a megrendültséget, hanem a haragot látta. A nekik háttal álló alak megfordult. Halvány bőre nyálkás volt és hólyagos, fülei hegyesek, orrgödrei hosszan megnyúltak az arcán. Vérben úszó szemeivel a két alakot figyelte. A torz külső ellenére még felismerhetőek voltak Helen vonásai. Tess azt hitte, elájul. Sokként érte, ahogy felismerte. Mit tettek vele?

- Anya? - nyöszörögte. A sírás és a félelem rekedtsége érződött a hangján.

- Szervusz kicsikém! - mosolygott rá a nő, nagy agyarai kivillantak. - Apád elment itthonról, gondoltam főzök nektek vacsorát, mire hazaértek.”

Mint tudjátok, mindig igyekszünk valami exkluzív anyaggal a kedvetekben járni, és ez most sem lesz másképp! Megkeresett ugyanis egy kedves olvasóm (rajongóm?), hogy benne lennék-e egy kritikában a szerzőtársa és általa írt könyvről dedikált példányért cserébe. Hát már hogy a viharba ne! Főleg, ha olyan ajánlást is kapok mellé, mint ez: „A legjobb könyvkritikusnak' Na jó, a nevem is szerepelt benne, de ez maradjon köztünk. Aki kitalálja mi az, vendégem egy sütire! :)

Mielőtt azonban azt hinnétek, hogy most egy 150%-ban pozitív kritikát fogtok olvasni, mert édes arany jó szívem van, és le lettem kenyerezve... tévedtek! Elöljáróban elmondanám, hogy rendhagyó módon ebben az írásomban színtiszta személyes élmények és behatások érvényesülnek, mindenféle szakmai okoskodás nélkül. Fedezzétek fel velem együtt a könyvet, és hagyjátok, hogy elragadjon benneteket is! Hölgyeim és uraim, elsőként, csak önöknek, csak most, a Horror-Mirror színpadán:

G. P. Smith & Gabriel O. Grande: Átváltozás

1852-ben járunk, a rabszolgatartás virágkorában, Huntsville-ben. George Madison, a környék leggazdagabb és legkegyetlenebb földesura két feketékre mért ostorcsapás között lányában, Elisabeth-ben gyönyörködik. A fiatal lány azonban egyik éjszaka titokzatos  körülmények között meghal, apja a rabszolgák között leli meg holttestét. Elisabeth kérője nyom nélkül eltűnik, mielőtt bármit is megtudhatna tőle, a négerek pedig hallgatnak, mint a sír. De már nem sokáig...

Huntsville, napjainkban. A faji egyenlőséget ma már (legtöbb helyen) nem vitatják, a titokzatos gyilkosságok azonban mindmáig rettegésben tartják a várost. A régi idők rémhistóriáiban - mint a vámpírok - a mai racionális ember már nem képes hinni. Egészen addig, míg az élet okot nem ad rá...

Főhősünk, Theresa Harris édesanyja halálhírére érkezik haza szülővárosába. Az asszony a város történelmét kutatta, halálának körülményei azonban mai napig tisztázatlanok. A rendőrség tehetetlen a folyamatos, rejtélyes eltűnésekkel szemben, így hát Tessre hárul a feladat, hogy kibogozza az évszázadok alatt összekuszálódott szálakat. Segítségére lesz ebben a városi könyvtár, egy különös, visszavonultan élő bestseller-író, William Taylor, bátyja, Adam és rendőrtársa Trevor, valamint magának való nővére. Faye.

Ahogy sejthetjük, sehogy sem kerülhetjük meg a romantikus szálat. Theresa és William között szinte az első pillanattól fennáll a kölcsönös vonzalom, aminek 30-40 oldal tömény romantikázásban lehetünk szem-, fül-, és nyáltanúi. De mi a helyzet, ha az ember szerelméről kiderül, hogy elhallgatott előle bizonyos dolgokat, például azt, hogy ő Kiszel Tünde férje hogy vámpír? Hogy nincs szíve, ezzel bűnhődik azért, mert ő okozta a nagy londoni tűzvészt, és ami talán még ennél is fájdalmasabban érinti: élete szerelmének halálát. De! Nézzük a pozitív oldalát: ahelyett, hogy 3492-szer újrajárná az iskolát, inkább írói karrierbe kezd, és meglepően hitelesen ír a 16. századi Angliáról! Nos, egy 28 éves egyetemi történelemtanárnak egyszerűen muszáj beleszeretnie és már-már „Bellai magasságokba” emelnie kettejük kapcsolatát. Sokszor már a giccs határait súrolja ez a végtelen, tündérmesébe illő szerelem, de hahó! Ez egy horror-oldal, szóval nyugi!

Aztán itt van még Trevor, akivel szintén nem stimmel valami. Példának okáért van egy 82 éves lánya (mikor ő maga csak 30), nem hatnak rá a fegyverek, és amikor Tess elhunytnak hitt édesanyja felbukkan a lánya házában, hogy macskabél-pitével várja szeretett gyermekét, nagy fekete szőrgombóccá változik és sitty-sutty visszaküldi őt a túlvilágra! Nem kell izgulni, nem Taylor Lautner regénybeli kivetülésével van dolgunk! Bár tegyük hozzá, jóképű, izmos, csábos mosolyú és színes bőrű... Na meg betegesen meg akarja óvni a lányt Williamtől. Mégsem vérfarkas ő, hanem egy letűnt civilizáció képviselője: egy párducember. Ősi erők birtokában van, gyökerek nélkül viszont a legszebb fa sem állhat sokáig. Vajon emlékezteti majd valaki származására és feladatára?

És vajon mi lehet az oka annak, hogy ők ketten ennyire gyűlölik egymást? Elárulom: Elisabeth a kapocs. Mindketten szerették ezt a kis tisztalelkű „Dorian Gray-t” (készült róla is festmény, csak sajnos nem élhette meg, hogy szépsége elvesztésén keseregjen...), mindketten szenvedik a hiányát. Azonban most egy nagyobb cél érdekében kénytelenek összefogni: meg kell óvniuk a nosferatuktól a több száz éve létező, darabokban kallódó tekercset, melyet Madison is próbált megfejteni. Ugyanis a legenda szerint ezzel visszahozhatók az életbe a túlvilágon nyugvó emberek. Egy időben úgy tűnt, Tess anyja talán megfejti a rejtélyt, de mivel nem volt a csatornalakók hasznára, rövid távon megszabadultak tőle.

A kis csapatnak sietnie kell: az idő véges, az ellenség száma egyre csak növekszik. Csatlakoznak ugyan segítő kezek, de nem várt, sokkoló titkok is akadályozzák a lények munkáját. Felbukkan egy régi ismerős, kiderül, hogy mindenki többet tud annál, mint amit láttatni enged magából, és az igaz szerelem is szembekerül a racionalitás tényével.

Nos, bevallom nektek, én kaptam olvasási utasítást a könyv mellé, hogy nem egy Alkonyat-szintű művel lesz dolgom. Úgy néz ki, már kedves olvasóim is tudják, hogy nálam ez a mumus. Azonban, amikor rápillantottam a borítóra és meggyőztem magam, hogy banyeg: telihold, sárga szemek, vérfoszlányos felhők, átváltozás... na, megint egy vámpíros-vérfarkasos regény... És itt hatványozottan igaz, hogy nem szabad a borító alapján megítélni a könyvet. Ugyanis ez kérem, szóról-szóra beváltja a hátoldalon tett (első olvasásra roppant merésznek és egoistának gondolt) ígéreteit, idézem:

„Rejtély, misztikum, szerelem, természetfeletti lények kavalkádja biztosít bennünket arról, hogy az Átváltozás letehetetlen olvasmány legyen, és mindig egyre többet akarjunk belőle.”

Megmondom őszintén, nagyjából az első 50 oldalig én ebben abszolút nem voltam biztos. Megkapjuk az okos, racionalista, karrierista női főszereplőt, aki titokban a fehér lovas hercegről álmodozik, és mit ad Isten! Találkozik vele! A srácról egy gyakorlott olvasónak két mondatból ordít, hogy legalább olyan mértékben vámpír, mint Drakula. Persze szerelem lesz első látásra, aztán jön az önvád, meg a mártírkodás, hogy „Nem, te nem lehetsz velem! Megöltem az életem szerelmét, ezért egész életemben bűnhődni fogok! Én vámpír vagyok, te nálam sokkal jobbat érdemelsz! Az életem veszélyes, és nem akarlak belekeverni!” Tudjátok, ez az álcaszöveg, amire az átlag nő ugrik, hogy hát már hogy a viharba ne mennék veled, te más vagy! Hiszen még a vért is vérbankból szerzed be!

Néha egész komoly émelygési tüneteim voltak, aztán úgy a történet felénél átfordult az egész polaritása: magamra ismertem a kapcsolatban. Átéreztem, milyen mikor a múlt kínzó árnyai rányomják bélyegüket a párra, és az úgymond „ex” pallosa újra és újra ott lebeg a fejük felett. És mégis mindig győz a kitartás, meg hogy van remény... Szégyen, nem szégyen, meg is hatódtam néha. Együtt izgultam velük, értük épp ahogy a helyzet kívánta...

Kifejezetten tetszett, hogy tele van egyedi ötletekkel, a klisépiac halmain is tud újat mutatni. Vegyük például a párducharcosokat, akikről mint ahogy Trevor csípősen meg is jegyzi, egy szó sincs a google-ban. És tényleg! Nem kevés munka lehetett a saját történelem, szokások, istenek, kronológia megalkotásában. Le a kalappal! Ahogy beszélgettem a szerzőpáros egyik tagjával, kiderült, hogy voltak ugyan mélypontok, de egy ilyen kaliberű műnél ez szerintem senkit sem lep meg...

Másik nagy kedvenceim a kikacsintások. Utoljára a Feláldozhatók 2-őn szórakoztam ilyen jól. Álljon itt kedvenc példám, William mondata:

„A vámpírlét nem jutalom, hanem büntetés. A napfény megéget minket. Tudom, hogy mostanában a vámpírok csak úgy rohangálnak a napon, sőt még fénylenek is a filmekben és regényekben, de a valóságban ez másképp van.”

Ami nem tetszett: az elején egyből betámad minket ez a meseszerű romantika. Nekem keserű szájízem támadt utána, ami ugyan később csillapodott mint írtam is, na de egy Anne Rice könyvben sem nyomnak orrba-szájba rózsaszín szívecskéket!

Ja igen, még valami: a szex. Ha már ennyit enyelegnek, én elvártam volna egy kiadós, tíz oldalas szexjelenetet. De először ugye a csaj szabódik, hogy jaj nem illik, aztán beüt a halott ex emléke, és aztán... leveszik egymásról a pulóvert, felmennek az emeletre és együtt töltik életük legszebb éjszakáját. ENNYI? Erre vártam 200 oldalon keresztül?! Ez fájt...

Mindazonáltal nem túlzok, ha azt állítom, hogy Benedek Szabolcs Vérgróf-könyvei mellett az egyik legjobb magyar könyv, amit az utóbbi időben olvastam! Jó stílusú, szóismétlés-mentes (!), pörgős kis regény. Megtisztelő volt a lehetőség, hogy engem kértetek fel arra, hogy írjak róla! Repeső szívvel várom a folytatást, de ígérjétek meg, hogy abban lesz egy szép hosszú ágyjelenet.... a kedvemért! :)

UI: Az exkluzivitásnak ezennel még nincs vége, hamarosan interjú következik a kötet íróival! Kiderül, vajon hány hulla van a pincében... ;)

UUI: A kritikában látható rajzok a borítótervező Bacsó Andrea munkái, és direkt nekünk készültek. Köszönjük szépen!