"Mocsárbűz, mély iszap
rohadó nyálkás piócák
Hidegtől remegő hús
a vér útját fogak vájják."

A fenevad - Rogue (2007)

Rendezte: Greg Mclean

Még nagyon régen a Wolf Creek - A haláltúra kritikámnál jegyeztem meg, hogy a rendezőnek ez a második nagyjátékfilmje és voltaképpen látatlanban leminősítettem. Ez nem volt egy szép dolog, elismerem. Azonban a gyanúm annyiban beigazolódott, hogy azért mégse egy remekműről beszélünk. Viszont még egy fokkal így is jobban tetszett, mint "elődje".

Egy ausztrál vadvízi sétahajót és annak utasait követjük nyomon. A rajta lévők tényleg tipikus turisták: a nagyzoló fényképész, a csendes szürke egér, a második nászúton lévő (?) idősebb pár, a kiscsalád stb. Szóval sikerült valóban élő karaktereket összeválogatni, akiket úgy-ahogy meg is tudunk ismerni. Ez a felvezetés szerencsére pont elég ideig tart, mire elkezdenénk reklamálni, hogy mégis hol van már az akció?

Aztán jön egy agresszív krokodiltámadás, minek következtében a hajó süllyedni kezd. Annyi erő azonban még van benne, hogy egy piciny szigeten  kiköthessenek. Csak hogy, az a sziget a dagály következtében el fog tűnni, ők meg még könnyebb prédákká válnak a méretes krokodil szemében.

Harmincadik filmes poszt alkalmából ismét valami különlegeset akartam. Íme a japán trash koronázatlan királya, a Machine Girl! Szinkronról álmodni se merjetek, viszont magyar felirat van hozzá, szóval bárki megnézheti!

Ez az a film, amit nem hiszel el, amíg nem látod a saját szemeddel.

Jómagam ugyan nem tudtam ott lenni A gyilkos médium sajtóvetítése miatt, de szerencsére egyik törzsolvasónk ott volt és ezt meg is írta. (Az más kérdés, hogy a Rózsaszín flamingók az a film, amit biztos nem akarok még egyszer megnézni.)

Át is adom a szót Balint_bacsinak:

Pár napja szereztem tudomást, hála ennek a blognak, egy új, remeknek hangzó rendezvénysorozatról, a Prizma művészmozi Trashfilm-klubjáról. Aminek nyitóestélyének programja  már felcsillantotta a szememet, és mivel már több remek mozis rendezvényt kihagytam idén, erre muszáj volt elmennem. Így egy lelkes társammal együtt nekivágtunk. Hosszas keresgélés után (legközelebb emlékeztessetek, hogy írjam fel a címet, mondjuk a vicc kedvéért...még jó, hogy a társam ismeri Pestet, és nem fehérvári bunkó, mint én) már be is léptünk a pofás kis mozi "várótermébe". Ott már csak egy gyors kérdezés kellett, hogy a föld alatti kis DVD-tékával egybekötött kávézó lépcsője felé vegyük az irányt. Apró érdekesség, hogy a vetítés hollétével kapcsolatban meginterjúvolt jegyszedő azt mondta, hogy nem tud vetítésről, csak beszélgetésről, szóval kicsit félve, kicsit késve, de végre helyet foglaltunk.

A fa székek (ezt a két szót ne tessék túl gyorsan kiolvasni) nem voltak a legkényelmesebbek, a kanapék meg már foglaltak voltak, de ennek ellenére is baromi hangulatos volt az egész. Sok-sok régi, baszott régi, és új filmes plakát a falon, durván húsz, javarészt egyetemista-korú néző, és egy, szintén fiatal előadó, Sepsi László, akinek bevezető monológjáról sajnos csaknem teljesen lemaradtunk.

Meghívást kaptunk a Big Bang Médiától A gyilkos médium (Red Lights) forgalmazójától a tegnap esti sajtóvetítésére. Én pedig örömmel éltem a lehetőséggel és sikerül partnerként egy kedves ismerősömet is elráncigálnom.

Már a belépéskor kissé "exkluzívnak" érezhettük  magunkat, hiszen a Strongbow promózta magát azzal, hogy kis talpas műanyag poharakba öntötte italát, amihez még jeget is szervíroztak. Bevallom én most kóstolhattam meg először és maradjunk annyiban, hogy megittam, de nem hiszem, hogy valaha is fogok érte fizetni.

Aztán felvezetésképpen jött maga Danny Blue (képen), a hazai Mentalista nyertese. Mit ne mondjak, siralmas volt. Nem voltak nagy elvárásaim az előadásával kapcsolatban, de amit művelt, arra nincsenek szavak. Már a legelső "trükkje" kínosra sikeredett, amikor az egyik néző által gondolt kétjegyű számot akarta kitalálni. Most szó szerint idézem, hogy hogy zajlott, mert ez megmaradt bennem:

"- 94? - Nem. - 34? Nem. - Ööö 38? - Nem. - De közel járok? - Igen - Öööö nem tudom, mi volt? - 43. - Majdnem!"

Innentől kezdve pedig lehetetlen volt bármit is komolyan venni. Volt óvodajeles rajzolgatás, aztán boríték húzogatás, de valahogy mind olyan olcsón hatott. Egyikünknek se volt olyan pillanata, hogy "ezt meg hogy csinálja?". Minden magyarázható volt mezei pszichológiai trükkökkel. A szórványos tapsokból ítélve nem csak mi gondolhattuk így. Igazából kár volt erőltetni, csak lefárasztott.

A végén pedig öten még valami ajándékcsomagot is kaptak, akiknek boríték volt a székük aljára ragasztva.

Na de térjünk rá magára a filmre, az azért nagyobb élmény volt (persze a léc ezek után alacsonyan volt).

Andrew Talicki, a A zátony rendezője készítette a The Jungle-t, amely majd valamikor 2013-ban debütál valószínűleg a tékákban. A found footage stílusban készült horrorban egy leopárd tizedeli az embereket az indonéz esőerdőben.

Épp itt van Hálaadás, mikor is látna napvilágot a Thankskilling 3, amely már elérhető VOD-on. Ha esetleg látta valaki a Thankskillinget, most bizonyára örül.

Sokan kérték, hogy írjak róla, mert volna mit. Ezt elismerem, csak az a bibi, hogy az előzetes várakozásokkal ellentétben ez nem horror. (Ne tévesszen meg senkit se az imdb.)

Továbbá igen, tisztában vagyok vele, hogy már nem egy olyan filmről írtam, ami szintén nem sorolható műfajunkba. Elismerem. De itt húzom meg a határt. Ugyanis ebben a műben semmi, de semmi horrorisztikus nincs. Az ne számítson már annak, hogy a főszereplő lány mikről fantáziál! Most komolyan sajátos hangulatú álmok miatt kellene megrökönyödnünk? Szerintem 10-ből 9 embernek meredekebb gondolatai is támadhatnak olykor-olykor.

A befejezés meg egyszerűen nettó baromság, komolyan vehetetlen. Az odavezető út meg nincs kellőképpen kidolgozva, nem érezni a robbanásra kész feszültséget sem. Igazából a véres víziók nélkül és egy normális lezárással akár egy megható dráma is lehetett volna belőle.

Hogy amúgy érdemes-e megnézni? Őszintén szólva nem tudom. Aki csípi az elvontabbak darabokat, az tehet vele próbát. Aki viszont valami "hagyományosra" vágyik, az csalódni fog. Bevallom én is jobbra, ütősebbre számítottam.

De a kommentek között (már ha működik) szívesen kibeszélhetjük.

Peace.

Azt hiszem, a Dexter hatodik évada nem a hozzám hasonló „hithű ateistáknak” lett készítve. Szerencsére azonban a vallásból még éppen elfogadható mennyiséget kaptunk, ráadásul láthattuk az eddigi részek talán legkomolyabb jelenetét is.

Az unalomig emlegetett negyedik évad zsenialitása és Arthur Mitchell lenyűgöző karaktere után még a hatodik évadban sem gondolták úgy igazán a készítők, hogy készen állunk egy újabb erős karakterre, erős főgonoszra. Ennek megfelelően Travis Marshall és társa, Gellar professzor kicsit olyan semmilyenre sikerült. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, ha beismerem, hogy már a második rész közepén nagyon erőteljesen felmerült bennem a tény, mely szerint a prof. tulajdonképpen már halott. Az első részben még az volt az ötletem, hogy Travis faterja az öreg és a készítők egy párhuzamot igyekeznek felépíteni a Dexter-Harry és a Travis-Gellar vonalon. De a horrort az anyatejjel magába szívó fanatikusoknak elég hamar kiderülhetett, hogy Gellar már megette a kenyerét és épp alulról szagolgatja az ibolyát. Nem nehéz ezt észrevenni, egyszerűen nem kommunikál más emberekkel, nem történik vele semmi a külső helyszíneken. Akkor volt egyértelművé a dolog, amikor a kávézóban a későbbi áldozat pincérnő nem is reagált Gellar ottlétére. Nyilván azért a nézők többsége leesett állal fogadta a fagyasztóban gubbasztó tanárt, úgyhogy objektíven nézve szép kis meglepetés volt, de azért alighanem az olvasóink számítottak erre.

Ismét itt van a szokásos név nélküli rovatunk, amiben a világ minden tájáról és korából lapátoltam össze nektek a rossz filmeket. Lehet gyönyörködni.

1. Kórház a pokolban - Sublime (2007)

Rendezte: Tony Krantz

Ez is az a fajta film, ami többnek gondolja magát egy horrornál. Azt hiszi magáról, hogy művészi, meg hogy egyedi. Egyik sem. Cserébe viszont borzasztóan unalmas és vontatott.

Főhősünk egy mezei végbéltükrözésre fekszik be, helyette egy olyan műtétet végeznek el rajta, ami meggátolja a tenyerén való izzadást. Természetesen kiakad, de kissé túlságosan is: úgy viselkedik, mintha minimum kasztrálást hajtottak volna végre rajta. Mindegy, a baj nem jár egyedül, és mint kiderül, műhibát vétettek, minek következtében állapota egyre rosszabbá válik. Mindeközben a családja is egyfolytában meglepi valami bosszantó dologgal. Ja és valamiért folyton folyvást visszaemlékezik a legutóbbi születésnapjának minden egyes elemére.

Ez utóbbi elem borzasztóan fárasztó. Miért nem lehetett lineárisan egybevágni? Semmi pluszt nem ad a filmélményhez, sőt, csak elvesz. Ráadásul közel egy órát kell várnunk ahhoz, hogy bármiféle horrorisztikus dolog történjen. Itt gyorsan teszem hozzá, hogy a játékidő két óra, amit valami eszméletlenül fájdalmas végig szenvedni. Ha nem írják különböző fórumokon, hogy a "végén lévő csavar miatt megéri", akkor már húsz perc után feladtam volna. Egyébként nem éri meg, rutinos horrorfilmesnek ez semmi, teljesen kiszámítható.

Bár a végével kapcsolatban hozzá kell tennem, hogy akár morális kérdéseket is felvetethetne, de ahhoz nem elég bátor. Sőt, a film meg is könnyíti a szerencsétlen néző dolgát, hogy ne kelljen ezen gondolkoznia. Méghozzá meglehetősen gusztustalan módon. Ha bevállalósabb és képes a kérdés körül állást foglalni, akkor jobban tudnám értékelni. Így viszont úgy rossz, ahogy van.