„– Kicsi ez a világ.

 – Neki elég. A pókháló is elég nagy, ha elfér benne a légy.“

Néhányan talán kétkedve vonják fel a szemöldöküket a fenti címet olvasva. Tényleg? Egy gyerekkönyv? Neil Gaimanról már volt szó ezen a blogon, s megemlítettük, hogy a szerző különösen a régi történetek felelevenítésében és újraértelmezésében, valamint a felnőtteknek szóló „mesék“ írásában jeleskedik. A Coraline viszont bevallottan arra törekszik, hogy – a felnőttek mellett – a fiatalabb korosztályt is megszólítsa.

Mielőtt még a fenti sorok bárkit is eltántorítanának a könyv elolvasásától, szeretném leszögezni, hogy a könyvben egy horror elemekkel teletűzdelt történetet olvashatunk. Amelyet én személy szerint nem nagyon mesélnék el egy kisgyereknek. Megjegyezném azt is, hogy a könyv lényegesen sötétebb tónusú, mint a film, tehát annak alapján ne hozzon senki elhamarkodott ítéleteket. (Bár az adaptáció egész jól sikerült, szerintem sokat elvett a könyv a hangulatából.)

 A történet szerint Coraline és a családja egy új lakásba költöznek. A lány szülei nagyon elfoglaltak, így Coraline egyedül fedezi fel az új házat és a kertet. A lakásban huszonegy ablak és tizennégy ajtó található. Tizenhárom ajtó nyitódik és csukódik, a tizennegyedik mögött egy téglafal található. Egy nap azonban Coraline nyitva találja ezt az ajtót. Mögötte pedig egy átjárót, ami egy másik lakásba vezet. Ebben a lakásban Coraline találkozik a másik szüleivel, akik nagyon kedvesek hozzá, kényeztetik, és azt akarják, hogy maradjon velük. Örökre. A lány nem igazán akar olyan apát és anyát, akiknek a szeme helyén két nagy fekete gomb van, ezért elmenekül. Csakhogy hazaérve nem találja a valódi szüleit és egy idő után megtudja, hogy a másik lakásban élő valami ejtette őket foglyul. Így kénytelen visszamenni, és szembenézni a szörnnyel, hogy megmentse a szüleit.

  „– Apu és anyu hol van? – érdeklődött Spink kisasszony.

 – Nincsenek meg – felelte Coraline. – Tegnap óta nem láttam őket. Magam vagyok. Azt hiszem, egygyerekes család lettem.“

Nem Gaimanról lenne szó, ha a kisregénynek csak egyetlen olvasata lenne. Ahogy a korábbi művei, úgy a Coraline is játékba hozza az irodalmi hagyomány egy jelentős részét. Nyilvánvaló az áthallás a 19. századi gótikus művek felé: a kulcsok, a tükrök, az ajtók, a kísérteties ház mind-mind rejtett jelentést hordoznak. Az ajtó mögött rejlő sötét folyosó, amely él és mozog, rájátszik az ember legősibb félelmeire – hiszen az a gonosz a legijesztőbb, amit nem ismerünk/ nem ismerhetünk meg teljesen.

Biztos, hogy nem ez lesz a legfélelmetesebb történet, amit olvastatok, de szerintem mindenképpen megér egy próbát, nagyon elmés, játékos, olvasmányos, hangulatos és egy délután alatt végezni lehet vele.