Dans ma peau / In my skin (2002)

Rendezte: Marina de Van

A film abszolút a rendezőnő saját elképzelései szerint alakulhatott, hiszen a fogatókönyvet is ő írta, továbbá a főszerepet is saját magának adta. Ez utóbbi azért meglepő, mert elég sokat pucérkodik benne (ne örüljünk annyira, elég csúnyácska), szóval exhibicionizmusban sem szenvedhet hiányt.

A történet pár mondatban összefoglalható: főhősnőnk egy partin csúnyán megsérül, amit ő eleinte nem vesz komolyan. Aztán rájön, hogy "tökre jó érzés" az, ha az ember saját magát vagdoshatja, tépheti le a bőrét, egyszóval öncsonkítást végez magával. No ne tessék olyan túlzásokra se gondolni, hogy levágja a lábait, ugyanakkor  olyan "emóst" se tessék vizionálni, aki körömcsipesszel csipkelődik. Valahogy a kettő közé kell belőni. Mindenesetre véresnek véres, ezt majd még bővebben kifejtem.

Szóval itt nem mást látunk, mint a függőség nagyon egyedi metaforáját. Nem kell ide egy sablonos drogos, vagy alkoholistával operáló dráma: ezeken a Dans ma peau jóval túlmutat. Ez maga a húsba vágó addikció: a nő egy idő után teljesen elveszti a kontrollját és másra sem képes gondolni, mint hogy minél hamarabb élvezhesse a gyönyört. Mert számára ez az. Attól függetlenül, hogy de Van-t nem igazán indítanám egy szépségkirálynő versenyen, meglepően jól és hitelesen játszik. Mondhatni saját magára írta meg a karaktert. Ennek is megvan a maga előnye.

A film remekül felépített. Tökéletesen mutatja a különböző fázisokat: az elején a kíváncsiság,  amolyan apró hóbort, amit még egész jól tud palástolni. A karrierje és a magánélete is egyaránt egy új, magasabb lépcsőfok elé néz. Aztán megkezdődik a saját tűréshatárának feltérképezése: előkerülnek a hazugságok, ami olyan szintre emelkedik, hogy ezért képes megrendezni a saját autóbalesetét is! A tagadás, illetve a problémának az elbagatellizálása is hamar megjelenik. A körülötte lévők viszonya is egészen megváltozik. Voltaképpen minden ismerve megjelenik, ami a függőségre jellemző. Professzionális munka.

Igazából ez nem is horror, hanem dráma. De nem kell megijedni, mert amikor pl. saját magát eszi (!), az azért elég kemény. Vagy a víziója, hogy a karja az asztalon maradt. Mellesleg ezek mind-mind élethűre sikeredtek, és ahogy mondani szokás, nem spóroltak a ketchuppal. Elvégre franciák.

A színészek jók, persze a főszereplő abszolút előtérbe helyezi önmagát, ami ennél a műnél nem is olyan zavaró. Más kérdés, hogy ha nem ez lenne a központi téma, akkor a rendezőnő adott-e volna több lehetőséget a többieknek. Azért ők is tisztességesen alakítottak.

A technikai oldalról az operatőri munkán kívül semmi mást nem tudnék kiemelni, de az t igen, mert profi lett. A zenét is eltalálták a fontosabb jeleneteknél. Úgy kirívóan semmi rosszat nem tudnék ezzel kapcsolatban írni.

Ami egyáltalán nem tetszett, az a vége. Ugyanis ilyen, ebben a formában nincs. Elvártam volna egy katartikus befejezést, vagy valami bölcseletet, de semmi ilyesmit nem kapunk. Mert nekem a lezárás nem egészen volt egyértelmű, pontosabban semmiféle pluszt nem adott, egyáltalán nem találtam benne semmi mögötteset. Kár érte. Persze lehet, hogy direkt ez volt a cél, a nézőt megtartani ebben az állapotban.

Aki szereti az elvontabb darabokat, szeret egy film kapcsán gondolkodóba esni, annak mindenképpen látnia kell.

Értékelés: 8/10