Mivel legutóbbi posztomban többen is (ketten) kérték, hogy írjak róla, no meg hogy vigyünk egy kis aktualitást a blogba, íme, tessék. Előre szólok, hogy mivel az interneten mindenki csak úgy áradozik róla (joggal), így sok új nézőpontot én se tudok hozzátenni, nem úgy mint a túlértékelt Hibrid esetében.

Fekete hattyú - Black swan (2010)

Rendezte: Darren Aronofsky

A rendezőnek mindig is a súlyos drámák voltak az erősségei, elég ha csak a legutóbbi Oscar-díjra jelölt Pankrátort, vagy a zseniális Rekviem egy álomért c. valóságos eposzt nézzük. Most is alapvetően egy kamaradrámát láthatunk, csak éppen egy sajátos pszichothrillerbe csomagolva. Hogy ezt hogy tessék elképzelni, azt mindjárt kifejtem bővebben.

Maga a forgatókönyv zseniális abban a tekintetben, hogy a film története remekül illeszkedik a Hattyúk tava c. balettelőadáshoz, mondanom se kell, hogy ezt fogják a lelkes balerinák előadni. A darab röviden arról szól, hogy a kedves és szerethető hercegnőt, (vagyis a Fehér hattyút) madárrá varázsolták, akik csak az éj leple alatt ölthetik fel emberi alakjukat. A hercegnőbe ily módon beleszeret a herceg, ám őt később a lány ikertestvére, a Fekete hattyú rútul elcsábít. Azonban a vége happy end, hiszen a király junior elmeséli az egészet a lánynak, az átok meg megtörik és mindenki boldog. Sajnos ez így ebben a formában nem lett volna elég hatásos a filmhez, ezért átírták sokkal tragikusabbra a végét: igen, bánatában a hölgy a mélybe veti magát.

Na de hogyan is kapcsolódik ez a filmhez? A főszereplőnk (Natalie Portman, akit ezért az alakításért Oscar-díjra is jelöltek) szintén egy rendkívül érzékeny és törékeny balett-táncost alakít, aki igyekszik mindenkinek megfeleli, legfőképpen az anyjának, aki a passzív-agresszivitás mintapéldánya. A kihívás óriási, hiszen olyan akar lenni, mint a példaképét alakító (szintén kétszeres Oscar-díjra jelölt) Winona Ryder, akinek meglepően kevés szerep jutott. A harmadik nagyágyú pedig a sokoldalú Vincent Cassel, akinek az elborult horror-filmjéről nem rég beszámoltam. Ő pedig a heteró balett-direktort alakítja, ami valljuk be, ritkaság. Az a tény pedig, hogy ezt kihangsúlyoztam, azt is magában hordozza, hogy kialakul egy sajátos szerelmi szál közte és a tanítványa között. Fontos szereplő még a kvázi "Fekete hattyú" is,  aki tökéletes ellentéte a Portman által megformált karakternek: szexi, kicsapongó és veszedelmes. Az őt játszó színész pedig az a Mila Kunis, akit már láthattunk a '95-ös Piranhában, jelenleg pedig a Comedy Centralon futó, Azok a '70-es évek c. sitcomban nézhetünk. Mindegyikük alakításával teljesen meglehetünk elégedve, ez a film kihozta mindenkiből a maximumot.

Tehát: a Cassel által formált direktor túl azon, hogy átírta a darab végét, egy másik újítást is beletett: a két hattyút bizony egy személynek kell eljátszania. Aki kicsit is jártas a színművészetben, az tudhatja, hogy egy ilyen lehetőség a mennyekbe reptetheti a kiválasztottat. Remélem nem nagy spoiler az, ha elárulom, hogy a szerepet a mi kis visszahúzódó, de teszem hozzá tehetséges lányunk kapja meg. Így szegénykén még nagyobb lett a nyomás, ami sajátosan manifesztálódik: elkezd mindenféle durva dolgokat hallucinálni. Az ilyen képzelgésekkel tarkított jelenetek adják meg a thriller jelzőt.  Sőt, nem csak képzeleg, ezért néhol kifejezetten horrorisztikussá is válnak a cselekmények: ilyen hatásos körömkitépést a '86-os Légy óta nem igazán láthattunk mozikban. De visszatérő motívumként még meg kell említeni az önkarmolást és a hányást is.

Azonban ezek nem csak a stressz hatására történnek, hanem mert egyszerűen "kibújik" belőle a másik énje, aki vad, csábító és fel akar nőni, nem akar többé anyuci pici lánya lenni. Ezek az áthallások a film és az előadás között végig megvannak, nagyon finoman kidolgozva. Voltaképpen egy ponton túl a darab és a "valóság" eggyé válik ebben a testben. Nem csak átvitt értelemben.

A szexualitás meg visz mindent, Portman magánakciója egyaránt olyan erotikus, mint az ominózus leszbi-jelenete. Szóval e téren is elégedettek lehetünk, legalábbis mi férfiak igen:)

Azonban vannak negatív érzéseim is ezzel a művel kapcsolatban: eleve az anya-lánya konfliktust egy az egyben átvették a Zongoratanárnőből. Mondjuk ott konkrét test-lelki hadviselés folyt, igazi terror. Ráadásul annál a korosztály is egy generációval idősebb, ami sokat dobott az egészen. A tanár-diák kapcsolat pedig nem egy filmben kerül elő, és bár párom szerint abszolút nem, de ez engem akkor is a Dirty Dancing-re emlékeztetett, csak ez egyáltalán nem giccses és nem olyan "tiszta". A meghasonulásra pedig nem mondok példákat, mert azzal már tényleg lelövöm a "poént".

Mindezek ellenére működik a film. Ugyan az első 20 perc kissé döcögős, de ez szükséges is, hiszen itt fokról fokra építették fel a karakterek jellemét. Azt is leszögezném, hogy nem kell "félni": a végeredmény nincs túl dimenzionálva, nem kell az értelmezéséhez  filmesztétika diploma, csak egy minimális odafigyelés és persze egy csöppnyi értelem. Szóval akárhogy is, de nagyon jó és szép lett, amiben közrejátszanak a remek operatőri megoldások és a kissé hatásvadász (de bevált) trükkök is. Így bocsássatok meg érte, de a technikai háttérről nem is ejtenék szót, mert ezek mind másodlagos tényezők jelen esetünkben. A befejezés pedig katartikus.

Portman meg megérdemli az Oscar-t, mondom ezt úgy látatlanba, hogy a többi jelöltnek a filmjét még nem volt módomban megtekinteni.

Értékelés: 8/10