Ezzel a bejegyzéssel már vagy kb. másfél éve tartozok. Restellem, de nem is nagyon hiányolta a nagy közönség:) Az első rész itt. Mivel ezek klasszikusok, és a többség úgyis látta és/vagy olvasta őket, ezért nyugodt szívvel fogok spoilerezni, előre is bocsánat.

Cujo (1983)

Rendezte: Lewis Teague

Egész hű a könyvhöz, igaz, nincs annyira túldramatizálva és a mellékszereplők problémái sincsenek annyira előtérbe helyezve. A történet igen egyszerű: egy bernáthegyit, Cujot, megharapja egy denevér, majd veszett lesz és mindenkire rátámad a lakóhelyének a környékén. Igazából ez így önmagában kevés lenne. A lényeg leginkább azon van, hogy egy anyuka, meg a kisfia milyen megpróbáltatásokon megy át. Tekintve, hogy egy autóban rekedve várják a segítséget, a tűző napon.

A könyvben izgalmasabb az egész történet, vászonra vetítve azonban nem lehetett sok mindent kihozni belőle. Már csak azért sem, mert az idő múlása papíron sokkal feszültséggel telibb, addig képkockákon ez baromi unalmas lehet. Jó, itt egész jól bántak az arányokkal, de ettől még nem egy sokszor nézős darab. Igazából szerintem nem is kellett volna erőltetni. Lényegi különbség, hogy a filmesek nem merték megölni a végén kissrácot, had legyen happy end...

Értékelés: 6/10

Antikrisztus - Antichrist (2009)

Rendezte: Lars von Trier

Előre leszögezném, hogy ez NEM horror, hanem egy horrorisztikus ál-beteg művészfilm. Nagy különbség. Szóval aki a cím alapján egy Ómen utánérzést várna, vagy bármi hasonlót, az bizony csalódni fog.

A rendezőíróról nem szívesen írnék, hiszen igazi kultusz figura (vagy mi), aki meg nem ismeri, az úgyis ezernyi helyről tud róla infót szerezni. Szóval maradjunk csak szigorúan a filmnél.

A kezdés gyönyörű, tökéletes, a világ egyik legjobb filmkezdése: fekete-fehér kép, lassított felvétel, miközben egy nagyon szép áriát hallunk. Két párhuzamos esemény történik ezalatt: egy szenvedélyes szerelmi légyott, amiben a képünkbe kapunk egy péniszt is, miközben egy kisgyermek kiugrik az ablakon, majd a hóban szépen szétfröccsen a pici agyveleje.

Ha a rendező megtartotta volna ezt az atmoszférát, akkor egy iszonyat jó filmet tudott volna lerakni az asztalra, de nem így tett. Ehelyett készített egy nyögvenyelős (színes) szart. Komolyan a prológust követő első 50 perc merő unalom. Igazi tortúra végig nézni  egy házaspárt, ahogy szenved, ugyanazokat ismételgetik, nem történik szinte semmi, ha nem vigyázunk még be is alhatunk eközben. Hiszen csak arról van szó, hogy a pszichológus férj (akit a zseniális, karakteres színész, Willem Dafoe - A vámpír árnyéka alakít) megpróbálja meggyógyítani a depresszióba esett feleségét. Értem én, hogy érdekesnek kellene lenne, hogy ezt nem csupán szeretetből, hanem szakmai hiúságból is teszi, de attól még nem lesz feszültség, vagy bármi, ami engem speciel érzelmileg megmozgatna.